Távolodni az időben nem jelenti a fájdalom feloszlását, s bár a sebek gyógyulnak, a fájdalom enyhülése valójában az új élményeknek köszönhető, melyek esetenként jótékony balzsamként hegeknek álcázzák a sebeket. Hordozni valaki jónak az emlékét magunkban fájdalmas, de örömteli is, megannyi más mellett biztos pontjai ezek az életnek, a valahová tartozásnak.

Tudni erről fiatalon nem igazán lehet, e pontokra később ébred rá az emberfia, s használja akár kiindulópontként is a későbbiekben – valójában a fiatalság a mentsvára az emlékeknek, hogy a későbbiekből megéljen e gyűjtésből. Így az én egyik pontom 1997. április eleje, amikor Bogdán László egy könyvbemutatón odaintett magához, hogy néhány ügyetlen poémáról tárgyaljon velem, poémáról, melyeket csaknem dühösen csaptam egy borítékba, ragasztottam le úgy-ahogy, címeztem a Háromszék napilap szerkesztőségének. Dühöm abból fakadt, hogy megelőlegeztem magamnak a bizalmat: úgysem fogják közölni (volt mire alapoznom, számos helyről választ sem kaptam, nemhogy visszautasítást). De nem így Bogdán László, aki valahonnan ismert – fogalmam nincs, honnan, mind a mai napig nem jöttem rá, de gyorsan ideilleszteném: ugyancsak tubuk ember volt, aki Laci elképesztő memóriájával vitába szállt. Tehát magához intett a bemutató előtt, engem, a hosszú hajú, bőrdzsekis, húszéves ifiembert, akinek abban a pillanatban annyi önbizalma volt, mint egérnek az egérfogóban. Dobogó szívvel mentem hozzá. Be sem mutatkozott, be sem mutatkoztam. „Kettőt hozunk”, mondta, „azokkal érdemes foglalkozni”. Csak éppen a dátumot feledte el közölni, hogy – mikor.

Nálam szorgalmasabb lapvásárló nem akadt azokban az időkben, ha napi több kiadása lett volna az újságnak, azokat is bízvást megveszem. Közben ünnepre készült a város, Szent György Napok, azokban az időkben (szó, mi szó, csóró világ volt, nagyon) ez izgatott, ünnepi hangulattal töltötte meg a hétköznapokat – a hó végi ünnep magával hozta verseim megjelenését is. „Fiatalember, akkora hajjal, mint II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem”, írta a versek elé Laci, „az idő majd eldönti, mi lesz vele”.

Mondhatni, nem az idő, hanem inkább ő döntötte el, amikor a Szepes Erika és Szerdahelyi István által jegyzett 600 oldalas Verstan könyv elolvasására, mi több, megtanulására biztatott, mert ha tetszik, ha nem, a versírás is mesterség, azt is meg kell tanulni. „Meg aztán olyan rímeket, hogy virág, világ ne nagyon”, dörmögte a szakállába úgy, hogy a hülye is látta, ebben benne van véleménye a költészetemről. Ilyen és hasonló módszerekkel röpke két év alatt lebeszélt a versírásról, az utolsó lórúgás akkor ért, amikor arra biztatott, rá hivatkozva magyarországi neves laphoz küldjek verseket, akik postafordultával küldték vissza kézirataimat, a mai napig szóról szóra tudom válaszukat: „tiszteljük és becsüljük Bogdán László írásait, de ezek a versek nem valók lapunkba”. A lebeszélés tehát – ilyen vagy olyan eszközökkel – megtörtént.

Lógattam is az orromat, mert nem leszek a legújabb messiás (minden fiatal költő világot vált), de az írás nem engedett, csak immár próza formájában. Hogy milyen prózaíró lettem, azt nem tudom (jobb is), de húsz éve művelem, ami elmond egyet s mást (például türelmesek az emberek, restellnek szólni, magukat megkímélendő, nem is olvasnak, a sort lehet folytatni).

Tapasztalom, hogy mindenkinek, aki kapcsolatba került vele, megvan a maga Bogdán Laci-s története. A már fölvázolton kívül még egyet mesélnék el. Pilinszky János-kötetet kértem kölcsön tőle, hónapokig nem vittem vissza. A sepsiszentgyörgyi postán akadtunk össze, ahol ugyancsak vehemensen fogalmazta meg véleményét rólam, olyan hangosan, hogy mindenki bennünket nézett, a kasszás néni meg is szólított. „De ilyen az egész generációd”, fejezte be mondókáját.
Húsz évvel e történet után el tudom mondani, milyen a generációm, kedves Laci. Olyan, aki emlékszik rád, aki nem feled, nem is akar feledni, aki elismeri szerteágazó, nagyszerű munkásságodat. Egyszer te írtad, Borgest parafrazálva, most én írom: remélem, valamikor találkozunk az elágazó ösvények kertjében. Addig is köszönök mindent, a generációm nevében is.

Miklóssi Szabó István