Fekete Réka
Azzal dicsekszik Alexandru Rafila egészségügyi miniszter, hogy tökéletesen működőképes a jódtabletták kiosztására létrehozott rendszer, a negyven év alattiak jelentkezhetnek a családorvosnál a receptek átvételére. Igaz, hogy az említett programot már hónapokkal ezelőtt véglegesítették, márciusban a tárcavezető április első hetét jelölte meg a kálium-jodid tabletták kiosztásának kezdeteként, de a rendszer csak mostanra vált működőképessé.
Lassan őrölnek a malmok az egészségügy háza táján (is), de míg egyelőre a nukleáris fenyegetettség leginkább az orosz–ukrán háború okán felmerülő elméleti forgatókönyv, a hazai egészségügyi rendszernek nem az a legfontosabb megoldandó problémája, hogy a kijelölt 2500 patika melyikéből váltják ki a jogosultak a jódtablettát.
A legégetőbb kérdések egyikére a jól bevált módszert alkalmazta Rafila: ha nincs elég családorvos, nem vonzó ez a pálya, és a sokféle hiányosság miatt a béka feneke alá süllyesztett alapellátás a kilátástalanság szélére jutott, akkor létrehoznak egy bizottságot. Az majd megoldja. Kidolgozzák a sokadik, csak elméletben létező stratégiát, a bizottsági tagok elmondják egymásnak, hogy pénzre lenne szükség a családorvosi rendelők műszerezettségének növelésére, új jogszabályokra a családorvosok kompetenciáinak bővítésére, a bürokrácia csökkentésére, a bérezés módosítására. Meg is állapodnak abban, hogy ezek nélkül még tovább romlik a helyzet, és mint akik jól végezték dolgukat, letesznek a minisztérium asztalára egy újabb reformtervet.
Aztán megy minden tovább, egyre lefelé. Mit számít, hogy félmillió ember lakik abban a több mint háromszáz községben és a hozzá tartozó több száz faluban, ahol nincs családorvos, a meglévő orvosok fele pedig hatvan év fölötti, s tíz év sem kell, és kiürülnek a rendelők. De orvoshiány van a sürgősségen, a sebészeti szakmákban, az intenzív terápián is, pedig tucatnyi orvosi egyetem ontja magából a friss végzősöket, és a jobb kereset érdekében meghonosodott külföldi munkavállalás is visszaesett a fizetések 2017-es megemelése óta. Hiányzik ellenben a tervezés, a szakterületek kiegyensúlyozottságára való törekvés, a valós igények szerinti beiskolázás az alapképzés után, és hiányzik az egészségügy finanszírozásából még egy annyi, mint a jelenlegi. Nem kell ide nagy matematikai számítás, csak össze kell hasonlítani a 4 százalékos költségvetési részesedést a 8,9 százalékos uniós átlaggal, és máris tiszta a kép.
És bár a hazai egészségügynek nem csak a hiányzó pénz a rákfenéje, mégiscsak innen indul a lavina, és ezen a lejtőn még ott sem tartunk, mint tizenkét esztendővel ezelőtt. A 2010-es decentralizáció hozott némi előrelépést, ugyanis a helyi és megyei önkormányzatok a fenntartásukba kerülő kórházak műszaki felszereltségét bővítették, de az orvoshiányt ők sem tudták orvosolni, az alapellátás ellenben kimaradt mindenféle fejlesztésből, holott a rendszernek ez az első és legfontosabb láncszeme. A megelőzés, a szűrés, az elsődleges kezelés minden bizonnyal kevesebbe kerülne, mint a kórházi beavatkozás, arról nem is szólva, hogy a lakosság egészségi állapota sok esetben függ attól, van-e, aki személyre szabott ellátásban részesítsen egyenként mindenkit.
Alexandru Rafila miniszternek pedig akkor lenne oka dicsekedni, ha mindezek természetes összetevői lennének a rendszernek, és csak arról beszélnénk – ami szintén fontos –, hogy miként álljon helyre a rend az egészségügyben (is) a járvány után.
