László Zsuzsa
Azt írja róla az internet, többek közt, hogy: „Korlátok nélküli állapot, amely egy ideális helyzet. (…) A szabadság valójában az élet megértésével jöhet el. A szabadság nevében nem lehet bárki másnak a jogait korlátozni.” Aztán azt is írja, hogy: „Munkaszüneti időszak. Egy évben a munkában eltöltött időn kívüli, törvényekkel szabályozott időtartam, amikor a munkavállalónak nem kell megjelennie a munkahelyén, és nem kell munkát végeznie. Ez a törvények szerint fizetett szabadidő.”
Persze, ír még sok mindent az internet, utána lehet nézni, én itt most nem pocsékolom tovább a helyet és időt. Igazából azért kezdtem utánanézni, hogy mit is jelent ez a szó, amiről eddig azért volt némi fogalmam, mert most ütötte meg a fülem. Pontosabban, most tevődött fel bennem a kérdés, hogy a hosszabb munkaszünetet miért is hívjuk szabadságnak.
Tudom, hogy nem mindenki teheti a dolgát álmai munkahelyén, de azért elég sokan vannak, akik szabadon választott szakmájukat hivatásszerűen, meg merem reszkírozni, hogy szenvedélyes szerelemmel gyakorolhatják. Akkor ez mi, ha nem szabadság, az élet egyik legnagyobb ajándéka? Akkor miről szól például az a mondat, amelyet igen sokan szajkóznak, hogy „Szerencsém van, mert a hobbim a hivatásom”? Azért ez is elég nagy szabadságot jelent, nem igaz? Az ilyen emberek is szabadságra mennek, amikor szabadságra mennek? Na, itt kezdődött nálam a mai agyzavar.
De lehet, hogy a már máskor is említett kánikula ment az agyamra, azért kezdtem el ilyen etimológiai fejtegetésekbe bonyolódni. Nehezen viselem a kánikulát, és nehezen rázódom vissza a napokig tartó patakzúgásból. A szabadságból, bármit is jelentsen ez.
Szerintem szomorú, ha valaki azt várja, hogy végre szabaddá váljon, vagy inkább szabaduljon arról a helyről, ahol a munkáját végzi. Valahogy nem stimmel a meghatározása annak az időtartamnak, amit mindközönségesen mégiscsak szabadságnak hívunk. Akárhogy csűröm-csavarom, nekem egyre érthetetlenebbé válik. Persze vicces, hogy életem nagy részét leélve hallom meg egy kifejezés furcsaságát. Ha a szabadság azt jelenti, hogy az ember a munkaszüneti időben olyan helyre utazik, ahol senki sem ismeri, ahol új dolgokat fedezhet fel, ahol valahogy másképp lehet önmaga, mint otthon (mert valljuk be, van ilyen), akkor értem, hogy miről van szó. De egyébként mégiscsak úgy hangzik, mintha valami istenverte rabságból szabadulnánk arra az akármennyi időre. Egy évben csak akkor és ott vagyunk szabadok. Na ne már!
Most, hogy vénülő fejjel megütötte fülem ez a furcsaság, kezdek is ideges lenni. Szabad embernek tartom, érzem magam, legalábbis törekedtem mindig, amennyire tőlem telt, szabadon élni. Hogy mikor, mennyire sikerült, hát, istenem… Szenvedélyesen szerettem mindig a hivatásom, és ha valahol megéltem a szabadság pillanatait, az biza a szakmámban is megtörtént. Úgyhogy engem ne küldjön senki szabadságra, de bármikor szívesen elutazom a világon bárhová, bármikor. És mindenkinek kellemes szünidőt! Azért ez jobban hangzik…
