Szóval, nyűgösen indulhattam volna el, de bekapcsoltam a kis rádiót, ahol (nem árulom el az adót) jó zenék szólnak, megfőztem a kávét, és megterveztem a borús napot. Beültem a kis pirosba, és nyögések közepette, de kigurultam a városból egy rég betervezett beszélgetésre. Természet, jó ember, jó beszélgetés. Ez idő alatt a derékfájásomról is megfeledkeztem, csak a kis pirosba való visszaüléskor jutott eszembe, hogy derekam is van. És, mit ad Isten, ezen a napon mind jó dolgok jöttek velem szembe.

Egy újabb, spontán beszélgetés, az igaz, hogy már virtuális térben, de a lényeg a lényeg. Aztán szintén a virtuális térben rátaláltam egy régi, igen kedves ismerőssel való, már nem velem zajló beszélgetésre. Egy viszonylag új adásban (ez sem a reklám helye) beszélt a megpróbáltatásairól, hitről, szeretetről. Amennyire magamat sikerült megismernem mostanáig, nem tudok arról, hogy érzelgős lennék. Ezt csak azért említem elöljáróban, mert nem szeretek nagy szavakat használni sem a szeretetről, sem a hitről. Nem tudok, nem is akarok. Nem vagyok biztos abban, hogy feltétlenül a nagy, kimondott szavakon múlik… Mindegy, magánügy.

De ma mégis, a nap végén – akarom, nem akarom, szoktam, vagy sem – nem fogom véka alá rejteni titkolózó, rejtőzködő gondolataimat, nem bujkálok. Az egész nap, minden beszélgetés, ilyen vagy olyan találkozás a hitről és szeretetről szólt. Arról, hogy mit jelent a legnehezebb helyzetekből felállni, mit jelent a mindenkori hit, szeretet. Hogy miként lehet mindezek segítségével élni, túlélni. Azt, hogy kinek mit jelentenek ezek a fogalmak, szintén személyre szabott, magánügy.

Mindannyian keressük az összefüggéseket, tudjuk, hogy nem lehet hit nélkül élni. Még azok is sejtik, akik megveszekedetten kifelé tagadják. Van, aki már megtalálta, van, aki egy életen át keresi. De keresi… És ha szeretni tud vagy tudott bár egyszer is, akkor már találkozott mindennel, csak nem biztos, hogy észrevette. Mert a mai élmények is azt igazolták, hogy a kettő elválaszthatatlanul összefügg. Hit, szeretet. Én, aki ódzkodom ezeket így kimondani, most mégis megteszem. Köszönöm a mai napot mindenestül, és ne várja senki tőlem, hogy kilépjek önmagamból, ami a jövő időkben elhangzó szavaimat illeti. Lehet, hogy először és utoljára mondtam ki ezeket ilyen fennhangon, de a lényeg, remélem, nem ezen múlik.

Dús nap volt ez a mai. Csupa olyan emberrel, akik tudják a jót keresni, meglátni, hinni, szeretni. Ja, és nem mellesleg minden beszélgetésben ott volt a humor, önirónia. Érzelgősségem lezárva. Mára ennyi.