A legkisebb táborlakó két és fél éves, hamar barátkozott a többi gyermekkel, de az inzulinadagolót egyelőre ellenségének tekinti. Szülei még nem ocsúdtak fel a fél évvel ezelőtti szembesülésből, hogy kisfiuk 1-es típusú cukorbeteg, amint elhagyták a kórházat, azonnal keresték azok társaságát, akik hasonló helyzetben vannak. A sepsiszentgyörgyi Péterfi Szidónia elmondta, férjével együtt tanulni jöttek a táborba, és azt remélik, ha kisfiuk látja, hogy a nagyobb gyermekek megengedik szüleiknek az inzulin beadását, talán jobban elfogadja, és ez az ő dolgukat is megkönnyíti, de az elfogadás terén is szeretnének tapasztalatot gyűjteni azoktól, akik már több éve élik a cukorbeteg-életet.

Szilveszter Júlia Székelyudvarhelyről jár vissza a táborba immár tíz éve, tizenhat éves cukorbeteg fia egyedül is jöhetne, de az édesanya fontosnak tartja, hogy segítsen a szervezőknek, és úgy tartja, ennyi év után is van, amit tanulnia a többi sors­társtól. Szerinte minden gyermek felteszi a kérdést, hogy miért éppen ő lett cukorbeteg, ezért is jó, ha látják, hogy nincsenek egyedül.

A marosvásárhelyi Nagy Loránd történelem szakos egyetemista Kolozsváron, tizenkét éve visszajáró az életmódtáborba, ő is inkább segíteni, önkénteskedni jött Benedek-mezőre, de ilyenkor ő is jobban odafigyel a vércukorértékekre. A vizsgaidőszakban eléggé ingadozó értékeket mért, most sem áll a legjobban, de a táborban megvan a késztetés a nagyobb odafigyelésre. Ha a kisebbek hozzá fordulnak kérdéseikkel, szívesen megosztja tapasztalatait, itt most ő a rangidős, van bőven mesélnivalója.

Két cukorbajos apuka is táborlakó, mindketten családjukkal vesznek részt a napi programokban, mert fontosnak tartják, hogy az egész családban tudatosuljon, mit jelent ez az ő mindennapjaikban. A sepsiszentgyörgyi Kozma Gyöngyvér férje cukorbeteg, 2016-tól járnak az életmódtáborba, lapunknak arról számolt be, már a kislánya is tudja, hogy mi van apával, és szól, hogy ne egyen cukrot, mert neki azt nem szabad. Csak így teljes az elfogadás, ha az egész család részt vesz benne – mondotta.

A kovásznai Bodó Mónika kétszeresen is érintett, férje és hétéves kisfia is cukorbeteg, másodszor vesznek részt a táborban, nagyon hasznosnak tartják. Megjegyzi, ha már a sors összehozta őket a többi cukorbeteg családdal, legalább ismerkednek, és ugyan a szűk körű beszélgetések alkalmával kihull néhány könnycsepp, de jó együtt lenni.

A gyermekeket, ifjakat csak távolról láthattuk, mindenkinek megvan a táborban a programja, a lovaglást Nagy Eszter tanítja, az önvédelmi próbákat Szőke Attilával sajátítják el. Reggel torna, a folyamatos vércukorszintmérő szenzoroknak köszönhetően az ellenőrzés állandó, étkezésnél mindenki tudja, mire kell figyelnie, a beszélgetés, a sokféle kérdés felvetése és megválaszolása egész napi történet, ahogy Dobolyi László, a Kovászna Megyei Cukorbeteg Gyermekek és Fiatalok Egyesületének elnöke, táborszervező mondja: életük folytonos kérdésekből áll.

Sidó Zita asszisztens leginkább azért aggódik, kik fogják továbbvinni a tábort, az ifjúsági egyesületet, mert nekik sok a dolguk a felnőtt cukorbetegekkel is, mindent át szeretnének adni, amit eddig tanultak, tapasztaltak. Mondja joggal, hisz ők az elsők – Rémán Évával és Szórádi Csabával kiegészítve –, akik Háromszéken közösségi szintre emelték a cukorbeteg-életmód oktatását, amihez néhány orvos is csatlakozott, elsősorban dr. Halmágyi Ildikó diabetológus, de a táborok visszatérő vizsgálóorvosa, dr. Albert András szemész szakorvos is, aki ezen a héten is végez szemfenékvizsgálatot minden táborlakónak. Belgyógyász, táplálkozási tanácsadó és több szakterületet érintő orvos volt már a tábor meghívottja, a többszörösen visszatérők miatt a szervezők idén inkább a szórakozásra összpontosítottak.

Dobolyi László lapunknak azt mondta, az volt az egyik legnagyobb élménye a héten, amikor egy anyuka szemében akkor látott könnycseppeket, amikor gyermekét boldognak látta egy ugrálóban. Lehet, hogy ez a kisfiú szorong a tűtől, de barátok társaságában megfeledkezik erről.