Farcádi Botond
Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen a pofátlanság, a gátlástalan cinizmus vagy az elnyomó hatalom képviselőinek gőgje, a bitorlók, a más tulajdonát kisajátítani igyekvők reflexe tükröződik-e abban a vehemenciában, ahogyan a bánffyhunyadi szociáldemokrata tanácstagok mintegy jogot formálnak a magyar állam pénzén felépített óvodára, és követelik, hogy oda román gyermekek is járhassanak.
Ha legalább csipetnyi intelligencia, minimális jóérzés lakozna bennük, mélyen hallgatnának. Leginkább tehetetlenségüket leplezve, hogy ők maguk nem képesek felépíteni egy új óvodát a városban élő gyermekek számára. Hallgatnának akkor is, ha érzékelnék a megaláztatást, amivel jár a helyzet, hogy tudniillik egy másik, szomszédos állam pénzén épült ingatlan küszöbén kuncsorognak. Különös módon a szégyenérzet sem ébredt fel a szociáldemokrata önkormányzati képviselőkben, pedig azért mégiscsak visszás az, hogy a kisebbségi problémákat példaértékűen rendező Romániában egy másik államnak kell óvodát építenie, ha azt akarja, hogy a magyar gyermekek egy tanintézménybe járjanak.
Ha intelligencia, jóérzés nem is, legalább jó adag ostobaság árad a bánffyhunyadi román gyermekekért fölöttébb különös módon aggodalmaskodó szociáldemokrata politikus megnyilvánulásából: éppen akkor kér ugyanis bebocsáttatást egy magyarországi pénzekből épült intézménybe, amikor a román média és a politikai elit rég nem látott egységbe kovácsolódva fröcsög Budapest Erdélybe irányuló támogatásai ellen. Lám-lám, lehet, hogy e támogatások mégiscsak hasznosak és jól jönnek? Lehet, hogy mégsem obskúrus revizionista célokat szolgálnak, hanem egyszerűen közösségi igényeket elégítenek ki? Lehet, hogy még a román állam számára is hasznosak, hiszen felvállalnak olyan feladatokat, amelyeket Bukarest szemmel láthatóan képtelen ellátni?
A bánffyhunyadi óvodacirkusz kapcsán mind felmerülhetnének ezek a kérdések – de azért olyan nagyon ne éljük bele magunkat, senki nem fogja feltenni ezeket. Ha a történet megüti egyáltalán a központi román sajtó ingerküszöbét, akkor a tálalása vélhetően csak az lehet, hogy kirekesztik a románokat. Mintha bizony a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Magyarország építsen óvodákat a bánffyhunyadi román gyermekek számára is, s mintha ezért nem köszönet és hála, hanem számonkérés és méltatlankodás járna.
Persze, mondhatnák sokan, hiba lenne néhány elvetemült helyi tanácstag kifakadásából általánosabb érvényű következtetést levonni – és igaz is lenne az észrevétel, ha ez a torz érvelés a bánffyhunyadi városháza falain belül maradna. Csakhogy ugyanezen mentalitást, a maga hiányosságai és mulasztásai fölött irigylésre méltó nagyvonalúsággal, villámgyorsan átlépő, a más tulajdonára igényt tartó gátlástalan cinizmust fedezhetjük fel a magyarországi támogatások jogosultságát vitató támadásokban is. Jóllehet európai uniós tagállamként a tőke szabad áramlása Romániában is érvényes, Bukarest időről időre szót emel a magyar kormány Erdélybe irányuló támogatásai ellen, és kétoldalú megállapodást sürget, mintegy engedélyhez igyekezve kötni azon beruházásokat, amelyeket lényegében maga mulaszt el megtenni.
Mindeközben pedig észre sem veszik, mennyire nevetséges és szánalmas azon sértett házigazda szerepében pózolni, aki megengedi szomszédjának, hogy az ő házát is kimeszelje és az ő gyermekeiről is gondoskodjon.
