Pattanásig feszült helyzet alakult ki alig három hete, július 31-én a szerb–koszovói határon, meg nem erősített hírek szerint lövések is eldördültek „Ha nem akarnak békét, figyelmeztetek: Szerbia fog győzni” – mondta az elnök. Közben csillapodtak az indulatok, viszonylagos nyugalom állt be. De ez lehet vihar előtti csend? Már annyiszor bebizonyosodott, hogy a „befagyott” konfliktusok esetében – ilyen Koszovó is – nem elegendő az ideig-óráig tartó „tüneti kezelés”. Átfogó, igazságos és az érdekelt felek számára méltányos politikai rendezésre van szükség.
Erős érzelmi szálak
A szerb–albán konfrontáció gyökerei a tizenhetedik századra (1688–1690) nyúlnak vissza, amikor a Habsburgok „felszabadító háborúi” a Balkán-félszigetet is elérték, és ott nagy népmozgást idéztek elő. A „felszabadítók” mellett felkelt szerbek a törökök elől tömegesen menekültek el Koszovóból a Dunától és a Szávától északra fekvő területekre, és ott le is telepedtek. Elhagyott helyükre a Porta a mai Albánia területéről rendkívül nagy számban telepített be albánokat. Mindkét népet, a szerbeket is és az albánokat is erős érzelmi szálak kötik Koszovóhoz.
A szerbek számára Kosovopolje (Rigómező) a középkori szerb állam és a szerb kultúra bölcsője a „szerb Mohács” – egy, a Magyar Királyságéhoz hasonló nemzeti tragédia színhelye, valóságos zarándokhely: 1389. június 15-én az első kosovopoljei csatában szenvedett vereséget a törököktől Lázár szerb kenéz serege s lett ezzel Szerbia az Oszmán Birodalom vazallusa.
Az albánok is „bölcsőnek” tekintik Koszovót, 1878-ban itt alakult meg Abdyl Frashëri házában a Prizreni Liga, az albán nemzeti újjászületés zászlóvivője. Az 1912-es balkáni háború nyomán az Oszmán Birodalom szinte teljesen kiszorult Európából, Koszovó pedig – a novipazari szandzsákkal és Macedónia nagy részével együtt – Szerbiához került. A két világháború közötti királyi Jugoszláviában csak három népet, a szerbet, a horvátot és a szlovént ismerték el, az albánokat nem. Ekkor írta egy albán politikus, hogy Koszovóban több börtön van, mint iskola.
1941 tavaszán, amikor a II. Világháború elérte Jugoszláviát, Koszovót és Macedónia albánok lakta területeit az olaszok által 1939 áprilisában elfoglalt Albániához csatolták. Benito Mussolini segédletével a történelem során először Koszovó és Albánia „egy fedél alá került”, létrejött az 1941–44 közt olasz bábállamként fennált „Nagy-Albánia” (1941–1944).
Ranković, Milošević
A második világháború után Koszovó újra az immár a szocializmus útjára térő Jugoszlávia része lett. A jugoszláv és albán kommunisták (a két pártvezér, Joszip Broz Tito és Enver Hodzsa) kezdetben szorosan együttműködtek. De miután az 1948. június 28-i Kominform-határozattal Jugoszláviát kiközösítették az úgynevezett szocialista világból, Belgrád és Tirana viszonya fagypont alá süllyedt. Az albán párt- és állami vezetés második emberét, Koci Dzodzét és néhány társát (a sztálini Magyarországon lezajlott Rajk-perhez hasonlóan) „jugoszláv ügynöknek” minősítették és kivégezték. Tito belügyminisztere, legfőbb szerb bizalmasa és harcostársa, Alekszandar Ranković igen kemény asszimilációs és albánellenes politikát folytatott Koszovóban 1966-ban bekövetkezett bukásáig. Ez tarthatatlannak bizonyult, 1974-ben enyhülés, „boldog időszak” kezdődött. A hat tagköztársaságból álló egykori Jugoszlávia abban az évben elfogadott alkotmánya szerint két, a szerb tagköztársasághoz tartozó autonóm tartományt is létrehoztak: ezek az albán többségű Koszovó és a jelentős magyar és más kisebbségek is lakta Vajdaság (Bácska, Kelet-Szerémség, Nyugat-Bánát). 1980-tól a szerb vezetés fokozatosan korlátozta a két tartomány önkormányzatát, majd 1989-ben – a Szlobodan Milošević nevével fémjelzett korszakban – teljesen fel is számolta Koszovó és a Vajdaság érdemi autonómiáját. Milošević az 1389-es rigómezei csata 600. évfordulóján Pristina mellett tartott beszédében nem zárta ki a fegyveres harc lehetőségét sem a szerb politikai küzdelmek megvívásához. Az albánok magasabb születési arányszámának következtében az 1981-es jugoszláv népszámlálás alapján Koszovó lakosságának már csak mintegy 10 százaléka volt szerb.
A koszovói háború (1998–1999), a Jugoszlávia az 1990-es években végbement felbomlását kísérő délszláv válság egyik fegyveres konfliktusa 1998-ban kezdődött, amikor az albán Koszovói Felszabadító Hadsereg (UCK) nagyszabású gerillaháborút indított a szerb (akkor még jugoszláv szövetségi) rendőri és katonai erők ellen és Koszovó azonnali függetlenségét követelte. A szerb Milošević-rezsim megkezdte az albánok tömeges elűzését Koszovóból, ami a NATO fegyveres intervencióját váltotta ki. 1999. március 24-től az Észak-Atlanti Szövetség légitámadásokat indított Jugoszlávia ellen. Milošević június 9-én kénytelen volt elfogadni a NATO feltételeit, és kivonult Koszovóból. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1999. június 10-én elfogadott 1244. számú határozata értelmében leszerelték az UCK-t, a tartomány 1999-től ENSZ protektorátus és NATO-parancsnokság alatt működik, 3700 fős nemzetközi békefenntartó erő, a KFOR állomásozik ott. A határozat nem rendezte a tartomány jövőbeni státuszát.
Függetlenség – vitatott jogállás
Koszovó 2008. február 17-én kikiáltotta függetlenségét Szerbiától. Belgrád azóta sem hajlandó elismerni Koszovó különválását és azt saját déli tartományának tekinti.
Az albánok kitartanak a függetlenség mellett, ugyanakkor vannak olyan politikusaik, akik Albánia és Koszovó egyesítéséről, Nagy-Albánia létrehozásáról beszélnek.
Koszovónak a helyi albán többség által egyoldalúan kikiáltott függetlensége megosztotta a világ országait, köztük a nagyhatalmakat is. Számos ország vezetésének nem kis fejtörést okozott és okoz az elismerés vagy el nem ismerés kérdése. Többen közülük időközben visszavonták a korábban államként soha nem létezett terület függetlenségének elismerését: míg 2018 novemberében még 115 ország ismerte el Koszovó önállóságát, jelenleg 101 ENSZ-tagállam tartja Szerbiától független köztársaságnak.
Belgrád és Pristina – EU-közvetítéssel – 2013-ban párbeszédet kezdett Koszovó jövőbeni, végleges státusza rendezése érdekében, de a tárgyalásokon számottevő haladás azóta sem történt, döntő áttörésről nem is beszélve. A mostani helyzetben a tartomány Szerbiához való visszatérése vagy Albániával való egyesülése egyaránt keresztülvihetetlen. Felosztása, az északi, szerbek lakta rész Szerbiához csatolása még a szerbeket is megosztja. A szerb ortodox egyház képviselői szerint ez nem rendezné a koszovói szerb enklávék helyzetét. Az albánok egész Koszovót akarják. Koszovó függetlensége is megosztó. De mi legyen a megoldás?
„A koszovói kérdés egyedüli reális, elfogadható és logikus megoldását az jelenti, ha egyik fél sem kap meg mindent, viszont mindkét fél eleget kap ahhoz, hogy kompromisszumról beszélhessünk” – írta az újvidéki Magyar Szó 2019 szeptember 26-án.
Kettős szuverenitás
Egy ilyenfajta megoldás lehetne a kettős szuverenitás. Ez két állam, két anyaország (vagy két patrónus) szuverenitásának érvényesülését jelenti ugyanazon terület felett konfliktusmegelőzés, konfliktusfelszámolás érdekében. A kettős szuverenitással a koszovói függetlenség elismerése és/vagy el nem ismerése körüli „kötélhúzás” tárgytalanná válna. Általa rendeződne a koszovói szerb enklávék helyzete is és az 1998–99-es koszovói háború miatt elmenekültek visszatérhetnének otthonaikba. Létrehozását tekintve itt Koszovó „adna le” szuverenitásából, nagyrészt a lakosság etnikai megoszlásának arányában, Albániának és Szerbiának. A koszovói albánok albán, a koszovói szerbek pedig szerb állampolgárok lesznek, de választhatnák mindkét állampolgárságot is. Előbbiek az albán, utóbbiak pedig a szerb hadseregben szolgálnak. Külön, önálló koszovói hadsereg és koszovói állampolgárság nem lenne.
A kettős szuverenitást bevezető egyezmény garantálná Koszovó különállását, autonómiáját, területi egységét és meghatározza, hogy ott a két anyaországnak, Albániának, illetve Szerbiának hány katonája állomásozik (kb. 75 százalék albán, 25 százalék szerb). A kettős szuverenitás alatt álló terület elnöke albán, alelnöke pedig szerb. Előbbit a koszovói albánok, utóbbit pedig a koszovói szerbek választanák meg. A törvényhozó hatalmat az egykamarás koszovói parlament, a 100 tagú Területi Gyűlés gyakorolná (80 képviselőt a koszovói albánok, 10 képviselőt a koszovói szerbek és ugyancsak 10 képviselőt más koszovói nemzetiségek küldenek ebbe a testületbe). A tiranai és a belgrádi kormány 5–5 tagot küld a „közös és egyidejű” vezetésen őrködő Koordinációs Tanácsba. Ugyanakkor más államok képviselőiből álló 15 tagú Felügyelő Bizottság alakulna. Az albán és a szerb nyelv hivatalos lenne, a koszovói albánok Albánia nemzeti jelképeit (zászló, címer, himnusz), a koszovói szerbek pedig Szerbia nemzeti jelképeit használnák.
Németh Csaba
