Harminc éve, 1992. augusztus 23-án halt meg Marosvásárhelyen Székely János romániai magyar költő, próza- és drámaíró, a Caligula helytartója című mű szerzője.
A Kolozs megyei Tordán született 1929. március 7-én. Elemi iskoláit szülővárosában végezte, ezután Marosvásárhelyen református kollégiumba, majd kadétiskolába járt. A második világháború végén a frontra vitték, ahol nyugati fogságba került. 1946-ban tért csak haza, így késéssel, 1948-ban érettségizett a marosvásárhelyi református kollégiumban. Háborús tapasztalatait csak három évtizednyi érlelés után dolgozta fel A nyugati hadtest című esszéregényében. 1952-ben diplomázott a kolozsvári egyetem filozófia szakán, ezután négy éven keresztül lektorként dolgozott az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó (a majdani Kriterion) kolozsvári fiókszerkesztőségében. 1956-tól a marosvásárhelyi Igaz Szó (1990-től Látó) szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője volt, ahonnan 1989-ben ment nyugdíjba.
Kamaszként szobrásznak készült (később fia választotta ezt a hivatást), de nemcsak ennek, hanem a diploma után a filozófiának is hátat fordított, és inkább a lírához pártolt. Első versei az Utunkban jelentek meg az 1950-es évek elején, 1953-ban látott napvilágot első műfordításkötete, két évvel később pedig első önálló verseskötete Csillagfényben címmel. A hatvanas évek végén megtört a költészet küldetésébe és jövőjébe vetett bizalma, és miután 1970-ben közzétette válogatott verseit Egy láda anyag címmel, felhagyott a költészettel – 1973-ban már azt írta, „a költészet halott”.
Székely János költői életműve a modern magyar líra „nyugatos” hagyományait követi. Az egyéniség kultuszától vezet a szigorú önvizsgálatig, annak az értelmiségnek a morális kérdéseit veti fel, amely nemzetiségi sorban szerezte történelmi élményeit. 1969-ben kisregénnyel jelentkezett (Soó Péter bánata), de felhalmozott történelmi tapasztalatait inkább esszékben és drámai művekben fogalmazta meg. Darabjait – Protestánsok, Caligula helytartója, Vak Béla király, Dózsa, Mórok – egymás után mutatták be a Gyulai Várszínházban, hazai és budapesti színházakban és a magyar televízió képernyőjén.
Székely erkölcsfilozófiai indíttatású drámai műveiben elvek, ideológiák harcolnak egymással. A tét az emberi szabadság, vagyis az, hogy az egyén miként tudja függetleníteni magát egy rossz hatalom kísértéseitől és miként szabadulhat nyomása alól. A diktatúra és a kisebbségi lét szorításában történelmi analógiákat keresett és talált, de mindenki ráismerhetett a kor hatalmi szituációira és tipikus emberi, politikai magatartásaira. Székely János saját drámáiról így beszélt: „Valahányszor elegem volt az életből, írtam egy drámát, és kiírtam magamból az öngyilkosságomat.”
Az íróban fel sem merült nehéz sorsú szülőföldjének elhagyása, a hatalommal csak belső erkölcsi parancsra, három évre volt hajlandó kompromisszumot kötni, hogy apja – akit 1958-ban rendszerbírálatért letartóztattak – kiszabaduljon a börtönből. Akkor írta azokat a verseit, amelyeket később nem vállalt. Kitüntetést nem fogadott el, különc volt: nem vett részt irodalmi mozgalmakban és társaságokban, sétapálcával járt az utcán, és abban is kitűnt, hogy az erdélyi magyar irodalomban helytelenített mindennemű formabontást.
Székely Jánost a szíve vitte el 1992. augusztus 23-án. Emlékét feleségével, az 1993-ban meghalt Varró Ilona írónővel együtt örökíti meg a marosvásárhelyi ház falán Magyarországon élő fiuk, Székely János Jenő gránitkőből készült plasztikai domborműve, amelyet 1994-ben avattak fel.
