Tartalmaz-e tanulságokat, kínál-e bejáratott gyakorlatot Vajdaság sokat idézett autonómiája, annak szerbiai kezelése Székelyföld autonómiája tekintetében? Többek között erről beszélgettünk Korhecz Tamás jogászprofesszorral, Szerbia alkotmánybíróságának magyar tagjával.
– Míg a külhoni magyarság köreiben a vajdasági autonómiát többnyire követendő példaként emlegetik, egy közelmúltbeli konferencián ön egyfajta tévedésnek nevezte ezt a sokak által irigyelt lépést. Hogyan értelmezzük ezt mi, „irigyek”?
– Úgy fogalmaztam, hogy az autonómia kiépítése során akkor is továbbmentünk, amikor már elfogyott alólunk a szilárd útburkolat. Kátyúkon és ösvényeken át is próbáltunk tovább előrehaladni, és ennek később kedvezőtlen következményei lettek. A kétezres évek első évtizede számunkra kegyelmi állapotot hozott, amikor maximálisan kihasználtuk a felcsillanó lehetőséget, eléggé bátrak, felkészültek voltunk ahhoz, hogy megvalósítsunk bizonyos dolgokat. Kivételes alkalom volt az, ritkán alakul ilyen kedvezően a csillagok állása, mint akkortájt. Azzal együtt, hogy a megtett lépéseinkről később bebizonyosodott, túl sok volt a szerbiai politikai közösség számára, azok nem semmisültek meg teljesen. Az idei alkotmánymódosítás is csak csorbította a vajdasági autonómia eszközeit. Néhány ágat ugyan durván visszanyestek, de a fa ettől még nem halt meg.
– Mit tart a vajdasági magyarság autonómiája legfontosabb értékének?
– A Vajdaság autonómiája nem magyar autonómia, és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Ugyanakkor az autonómia erősen kötődik a tartomány multikulturális és különleges történelmi helyzetéhez. Vajdaságban ma meggyőző szerb többség él, mintegy kétharmadnyi. Úgy kell elképzelni, mintha Erdély autonómiához jutna, ahol ugyan nem a magyarok szava lenne a döntő, de sok kérdésben nagyobb súllyal érvényesülne a magyar érdek, és talán nagyobb megértésre is találna. Ezért nem mindegy, hogy létezik-e autonómia, illetve milyen eszközök fölött rendelkezik. A magyar identitásmegőrzés szempontjából komoly jelentősége van az autonómiának, de a miloševići időkben, a kilencvenes években igazából csak az autonómia kulisszái léteztek. Milošević bukása után, a kétezres évek első évtizedében folyamatosan erősödött az autonómia, ezt zárta le az az alkotmánybírósági határozat, amely gyakorlatilag kimondta, hogy meddig terjeszthető ki az autonómia, és mi az, ami már nem fér bele az alkotmánybíróság által értelmezett alkotmányos keretbe. Ennek ellenére manapság nem érzékelek az autonómia felszámolására irányuló komolyabb politikai kísérletet, nagyjából kialakult egy konszenzus, hogy a meglévő körülmények között létezzen és működjön tovább.
– A belgrádi közvélemény ellenérzései dacára?
– A szerb közvélemény most elfogadni látszik, hogy ez az állapot nem veszélyezteti az ország egységét. A koszovói nyitott seb azonban állandóan kérdéseket vet fel, bár remélem, hogy a két problémát Szerbia külön kezeli. Főleg, hogy Vajdaság önmagában nem probléma, legfeljebb államszervezési, közigazgatási kérdés. Koszovó viszont lüktető fájdalmas seb az ország testén. A vajdasági területi-politikai autonómiához képest a Szerbiában ugyancsak alkotmányosan szavatolt nem területi alapú vagy kulturális autonómia politikai súlya kisebb, ott nem történt olyan szintű „csonkolás”, az alkotmánybírósági döntések is kiegyensúlyozottabb voltak, a támadások többségét vissza is utasította a testület. Mint például az olyan elképzeléseket, miszerint a Magyar Nemzeti Tanács ne lehessen alapítója a kisebbségi iskoláknak, színházaknak, múzeumoknak. Vagy hogy ne külön választói névjegyzék alapján válasszák meg, mert hát egyáltalán nem mindegy, milyen legitimitása van egy hasonló képviseleti szervnek. A rendszer lényeges elemeit sikerült megőrizni, „csak” azokat a hatásköröket nyesték vissza, amelyekről úgy érezték, túlzott ellenőrzést jelentenek az állami intézményrendszerrel szemben.
– Mi a legfájdalmasabb az említett „csonkolásban”?
– Korábban természetes volt, hogy az MNT dönthette el, ki legyen az igazgató egy magyar többségű iskolában, az alkotmánybíróság azonban alkotmányellenesnek nyilvánította a nemzeti tanács vétójogát. Ez azt jelenti, ha az MNT és egy másik hatalmi szint nincs jó viszonyban egymással, utóbbi megteheti, hogy ignorálja az MNT e tekintetben fennálló esetleges kifogását. Ilyen esetben nem marad más eszköz, mint az alkudozás. Másik: korábban a Nemzeti Tanácsnak joga volt arra, hogy bármelyik, a magyarság önazonossága szempontjából jelentős állami intézménynek társalapítója legyen. Ennek nemcsak szimbolikus jelentősége van, ezen keresztül ki lehetett volna alakítani egy olyan magyar intézményhálózatot, amelyet az MNT hatékonyabban tudott volna fejleszteni, irányítani. A mostani állapot szerint ugyan át lehet ruházni az alapítói jogokat, de ez nem kötelező, marad az alkudozás törékeny eszköze. E tekintetekben visszalépés történt, de maga a rendszer megmaradt.
– A szerbiai jogrendszert a kisebbségvédelem szempontjából tartalmában haladónak minősítette, jogtechnikai szempontból viszont jóval kevésbé. Ez mit jelent a hétköznapokban?
– Elsősorban ez azt jelenti, hogy a kisebbségi jogok és az autonómia túlságosan terjengősen, túlszabályozva van jelen az alkotmányban. Ha mennyiségi szempontból vizsgáljuk, kijelenthető, hogy kevés olyan alkotmány van, amely ilyen léptékben védené akár az autonómia intézményét, akár a kisebbségi különjogokat. Tartalmi vonatkozásban viszont ez a progresszivitás már korántsem egyértelmű. Egy jogszabályt akkor lehet igazán és következetesen számonkérni, ha az világos és egyértelmű, sőt, még ilyenkor is fennáll az önkényes értelmezés veszélye. A Vajdaság esetében például a költségvetési garanciát számszerűsítették az alkotmányszövegben, a gyakorlatban mégis alkotmánybírósági védelem nélkül maradt. A rendelkezések megfogalmazása nem elég szabatos, néha ismétlődnek, de nem ugyanazzal a tartalommal, mindez pedig oda vezet, hogy egyik rendelkezés relativizálja a másikat.
– Romániai szakértők szerint jelentős mértékű tudatosság azonosítható a romániai jogszabályok értelmezhetőségében – éppen a nagyobb törvénykezési mozgástér biztosítása érdekében. Ez Szerbiában hogy néz ki?
– Szerbiában aligha ez volt a fő ok, illetve célkitűzés. Az alkotmányjog professzoraként is ki merem jelenteni, hogy a pontatlan alkotmányos rendelkezésekért elsősorban az alkotmányozási eljárás hiányosságai a felelősek. A szerb alaptörvény szövege ugyanis meglehetősen titokban készült, annak ellenére, hogy konszenzusteremtés érdekében az alkotmányozásban valamennyi akkori parlamenti erő részt vett. Sőt, a kisebbségeket érintő részek összeállításába bennünket, magyarokat is bevontak, holott 2006-ban a magyarságnak nem is volt képviselője a szerb nemzetgyűlésben. Ezzel együtt nagyon szűk körben zajlott a folyamat, és az alkotmány végül úgy született meg, hogy ha az egyik párt erőteljesen szorgalmazott bizonyos rendelkezéseket, cserébe engednie kellett egy másik pártnak más passzusok érvényesítésében. Ez a gyakorlat aztán „szétzilálta” az eredeti szövegjavaslatokat, nem egy esetben egymással nem kompatibilis rendelkezések révén az egyik engedmény érvénytelenítette a másikat.
– A szakemberek sem hívták fel a figyelmet ezekre az anomáliákra?
– Nem jogászok, hanem politikusok, pártvezetők rakták össze az egészet. Amikor az ily módon összeollózott szöveg megszületett, máig megmagyarázhatatlan módon hatalmas kapkodás kezdődött annak érdekében, hogy a parlament néhány napon belül elfogadja a tervezetet. A sietséget azzal indokolták, hogy Koszovóban valami súlyos dolog van készülőfélben – végül Koszovóban nem történt semmi. Így viszont elmaradt annak a lehetősége, hogy néhány, a normatanhoz értő szakjogász górcső alá vegye a szöveget. A parlament egyetlen nap alatt szavazta meg az alkotmányjavaslatot úgy, hogy a képviselők sem tudtak érdemben vitázni, hiszen csak aznap kapták kézhez a tervezetet. Az idén előkészített és elfogadott alkotmánymódosítás a 2006-os folyamathoz képest egészen normálisan zajlott.
– Románia alkotmánya esetében szükségesnek tartja-e annak módosítását az autonómia kérdésének érdemi tárgyalásához?
– A román alkotmány aránylag komoly kisebbségvédelmi garanciákat tartalmaz, ám az örökkévalónak tekintett nemzeti klauzula, illetve annak értelmezése jelentős mértékben leszűkíti a lehetőségeket. Persze, az sem mellékes, ahogy a román közvélemény értelmezi mindezeket a fogalmakat. Nem igazán látom esélyét annak, hogy mindez belátható időn belül megváltozzon.
Korhecz Tamás
Vajdasági magyar jogász, politikus, alkotmánybíró. Szabadkán született 1967. december 13-án. Az általános és középiskolát Szabadkán végezte, az Újvidéki Tudományegyetem Jogtudományi Karán diplomázott 1992-ben. Jogi tanulmányait 1994-ben folytatta Budapesten a Közép-európai Egyetem (CEU) Jogi Tanszékén, ahol 1996-ban előbb mesterfokozatot szerzett, majd 2001-ben ugyanott megszerezte a jogtudomány doktora (SJD) címet. Az egyetemi tanári címet a belgrádi UNION egyetemen szerezte meg. Több mint száz szakmai és tudományos publikációja jelent meg magyar, szerb, angol, román és francia nyelven. 2000 és 2010 között a vajdasági tartományi kormány tagja, 2010 és 2014 között pedig a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. 2016. december 17-én kilenc évre szerbiai alkotmánybíróvá választották a Vajdasági Magyar Szövetség jelöltjeként. A Szabadka melletti Palicsfürdőn él, nős, négy gyermek édesapja.
