Szekeres Attila
Tele volt a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park emberekkel vasárnap. Nem tudom, máskor mennyien járnak-kelnek ott, de gondolom, bármennyire hűs is a fák alatt, fák között, ennyien nem merészkednek ki a nagy melegben. Most éppen a magyar fotográfia napja alkalmából Toró Attila által szervezett fotópikniket szemlélték meg rengetegen. A látogatók egy része bizonyára amúgy is arra sétált, de sokan a szabadtéri tárlatért mehettek ki.
Bármi is volt az indok, tény, hogy sokan – több százan, de lehettek ezren is – nézték meg a fák közé kihúzott madzagokra, kötelekre felaggatott képeket. És nem csak a sétányon elhaladtukban tekintettek jobbra vagy balra, hanem közel mentek, s egyenként szemlélték az alkotásokat.
Az alkalom megismételhetetlen, mint maga a fotográfia, mely a pillanat művészete. Aki most megnézte, látta, aki nem, elszalasztotta. De így is sokkal több látogatója volt ennek a kiállításnak, mint bármely más zárt teremben szervezett tárlatnak itt, Sepsiszentgyörgyön, Háromszéken. Épp beszéltük is, zárt térbe nem mindenki megy szívesen, s általában megvan azok törzsközönsége. Egyesek nem tudják, hogyan öltözzenek, mások a tömegtől irtóznak, ismét mások a megnyitókat, beszédeket unják. Itt meg mindenki szabadon mozoghatott, nem kellett beszédeket hallgatnia, s ha netán többen felgyűltek egy-egy alkotócsoport fotói előtt, amíg ritkult a sor, megnézhetett mást, később visszatérhetett.
Természetesen, a szabadtéri kiállításnak megvan a veszélye, hogy elmoshatja az eső. Tavaly például nagy zuhé volt, de annak lejárta után a fotósok visszaaggatták műveiket, s ismét lehetett azokat szemlélni.
No de nem a szabadtéri tárlat dicsérete a jegyzetünk célja. Inkább arra hívnánk fel a figyelmet, mennyi jó fotós él itt, helyben. Voltak itt székelyudvarhelyiek, környékbeliek, Homoród mentiek, marosvásárhelyiek, kiállított a Németországban élő Bortnyik György, a Megyei Tükör egykori fotóriportere, az Ausztráliában élő, a tárlat idején visszautazott, de fotográfiáit hátrahagyó Kovács József, a Háromszék korábbi tördelőszerkesztője, a Grádics Alkotócsoporton belülről Nagykárolyból is érkeztek fotók, ám a kiállítók zöme helybeli. Először jelent meg a Művészeti és Népiskola fotóköre, másodszor a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének fotószakosztálya – mely egy sarkot is berendezett erdővidéki fotókból, a nemrég Barót központtal szervezett riport- és fotótáborban készült alkotásokból. Ha már egyeseket említettünk, nevezzük meg a többieket is: Mohos Fotóklub, Képvidék Alkotócsoport, TransNatura Természetfotó Klub és egyéni kiállítók, sőt, a Pieldner család minden tagja kiállított. Összességében volt fotó mindenféle kategóriából, sajtófotótól a művészfotóig. És volt portré, szociofotó, természetfotó, épített örökséget vagy inkább annak pusztulását bemutató kép, sorozat.
A kiállítók nagy többsége régi motoros. És helybeli. Van itt fotós bőven. Jó, sőt, nagyon jó fotográfusok is teremnek Sepsiszentgyörgyön, Háromszéken, tapasztalhattuk. Éppen ezért elszomorító, ha olykor azt tapasztaljuk, hogy nagyobb becsülete van az idegennek, mint a hazainak. Ismerős a mondás, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, amelynek eredetije a Máté evangéliumában fordul elő: a prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete. Ezt a magam részéről enyhíteni szoktam: nehezen lehet valaki próféta a saját hazájában. Nos, az elvándorlásnak is egyik oka, hogy nem becsülik meg a hazai alkotót, szakembert.
Éppen ezért üdvözlendő, amit Sepsiszentgyörgy városa tett az István, a király székelyföldi nagyprodukció kapcsán, hogy itteni művészeket foglalkoztatott, és született belőle nagyszerű előadás. Jó lenne ezt a szemléletet az élet más területeire is kiterjeszteni, mert Székelyföldön, Háromszéken is van emberanyag, csak meg kell becsülni.
Borítókép: Szekeres Attila
