Előzmények

1246-ban a magyarok ellen hadakozva holtan maradt a csatatéren Harcias Frigyes osztrák herceg. A IV. Béla magyar királynak (1235–1270) sok keserűséget okozó rokon holtában is viszályt támasztott, mert vele kihalt az Ausztriát és Stájerországot kormányzó Babenberg-ház. 1251-ben Přemysl Ottokár szerezte meg a hercegséget. Erre IV. Béla háborúba kezdett a cseh térnyerés ellen, részt kívánván szerezni a Babenbergek hagyatékából. 1254-ben IV. Béla és Přemysl Ottokár, immár II. Ottokár cseh király (1253–1278) békében megosztozott a Babenberg-örökségen: a Semmering-hágótól északra Ottokár, délre Béla lett az úr. A béke nem tartott sokáig, mert a stájereket II. Ottokár is bujtogatta a magyarok ellen. 1260 nyarán, az első morvamezei csatában – a közismerten szerény hadvezéri képességű – IV. Béla súlyos vereséget szenvedett a csehektől. Ausztria és Stájerország Ottokár birtokába jutott. Noha 1261-ben Ottokár nőül vette Kunigundát, IV. Béla unokáját, de az így előállt béke nem sokkal élte túl Bélát. V. István (1270–1272) ugyanis nemcsak apjával állt szembe, de nővérével, Annával is, aki történetesen a cseh király anyósa volt. V. István rövid országlását II. Ottokár támadó hadai nehezítették meg, és hiába volt sokkal tehetségesebb hadvezér apjánál, s verte vissza a cseheket, az önálló uralkodásra rövid idő adatott neki. 1272-ben fia, Kun László mindössze nyolcévesen lépett trónra, és az ország többször is nyögte a csehek betöréseit. Ottokár ekkor ért hatalma delelőjére, és mivel a cseh király a Német-római Birodalom választófejedelme volt, ezért igen érzékenyen érintette, hogy nem ő, hanem egy feltörekvő család képviselője, Habsburg Rudolf (1273–1291) lett a német király.

Előkészületek

A végső leszámolás 1278 nyarán érkezett el. Kézai Simon, Kun László udvari történetíró papja így ír: „Miután (Habsburg Rudolf) hosszabb ideig időzött Bécsben, és a saját tartományait visszakövetelte a csehektől, a cseh király olyan hatalmas és erős hadsereget indított ellene, hogy a német uralkodó habozott a saját erejéből neki ellenállni. Így hát a dicső magyar királyt mint a katolikus anyaszentegyház fiát hívta alázatosan segítségül. (…) S mert László magyar király korábban, mivel még zsenge korú és testben gyenge volt, szívébe és lelkébe temette Ottokárnak az apja és az őellene elkövetett arcátlan jogsértését, úgy döntött, hogy
eleget tesz a német uralkodó kérésének.” (…)

Kézai felidézi a magyar hadi előkészületeket is. „Kiindult tehát Fehérvár városából, mint Mars isten fia… a Magasságos segedelmében bízva, és őseinek, Szent István, Imre, László királyoknak és szenteknek könyörgésében és közbenjárásában reménykedve. A királyi felségjelvényt felemelte, s hadseregével Marcheggnél csatlakozott Rudolfhoz, aki úgy várt a megérkezésére és a segítségére, mint az Istenére.” Idegen forrás is igazolja azt, hogy Rudolfnak mily nagy szüksége volt a segítségre. A cseh király nyomasztó erőfölényben volt vele szemben, ezért onnan szerzett segítséget, ahonnan tudott. Ezért fogalmaz így az Osztrák Rímes Krónika írója, hogy amikor „felfelé vonult a Morva mentén egy erős sereggel az ifjú László király. Az ő serege is nagyon jól jött Rudolf királynak.” A szorongatott helyzetben lévő németek szívélyessége nagyon is őszinte lehetett: úgy fogadták a magyarokat – folytatja az Osztrák Rímes Krónika –, „ahogy kedves vendégeket illik, akikre igencsak nagy szükség van a bajban. Bármire volt is szükségük, bármit kívántak is, a németek semmit sem tagadtak meg tőlük, sőt mindent megadtak nekik, amennyire csak módjukban volt. A csata előtt már akkora volt a barátság, mintha világéletükben egy kenyéren lettek volna. A magyarok a németekkel együtt ettek-ittak, lakomáztak.”

A csata

Forrásunkból kiderül, hogy a magyar kötelékben felvonuló könnyűlovas íjász kunok a maguk szilaj módján derekasan helytálltak. „A kunok elhatározták, hogy felverik az ellenséget, s közben kikémlelik, milyen is a csehek hada; ily módon összevethető lesz saját seregükkel. Ennél jobbat nem is tehettek… A kunok elbántak az őrséggel, amely nem sokáig tudott nekik ellenállni, amint nyilazva és kardjukat suhogtatva rárontottak a csehekre, akik inuk szakadtából menekültek, de úgy, hogy sok sátor köteleit szétszaggatták nagy sietségükben. Mikor a sereg meglátta, hogy milyen kegyetlenül űzik el a helyükről az őröket, megmozdult és hatalmas robajlással csapatokba rendeződött. Rövidesen oda is értek a tusakodás helyszínére. Az első sorokból nagy vérvámot vettek a kunok. A szászok sisakjai annyira megtetszettek a kunoknak, hogy nem akartak bíbelődni a lecsatolásukkal; ha nem tudták sebtében megkaparintani, akkor a sisakkal együtt lecsapták a fejet is.”

Az Osztrák Rímes Krónika által az alkalmazott harceljárásokba is bepillanthatunk. Mindebből az is kiderül, hogy Rudolf és László győzelmét a könnyű- és nehézlovas taktika sikeres összehangolása, a szövetséges hadvezérek jó együttműködése hozta. A harcmodor keleti és nyugati jellegének kettőssége nem a németek és a magyarok közötti különbségben, hanem a magyar hadseregen belül mutatkozott meg. Sőt, az Osztrák Rímes Krónika előadásából az is kiderül, hogy a könnyűlovas íjász egységeket nem lehet kizárólag a kun etnikumhoz kötni. A kunok vitán felül nomád harci jellegéhez hasonló képet kapunk a „magyar” magyarokról. „Az ifjú László királyt aztán távolabb vitték az ütközettől, el a mezőről, fel egy hegyre, ahonnan látott és hallott mindent, ami a tágas mezőn lejátszódott. Így szokták ezt a magyarok… ők ugyanis csak könnyű vértezetű, gyors paripákon tudnak lovagolni, s ha kergetni kezdik őket, ostorral biztatják gyors futásra lovaikat.” Az érem másik oldalán az idősebb trencséni Csák Máté és Gutkeled István országbíró tündökölt, akik a rímes krónikát szerző Ottokar von Steier őszinte csodálatát is kiváltották. „Ádáz tusakodást vitt véghez a két hosszú szakállas: Trencséni Máté mester és István vértesi gróf. Tudjátok meg, hogy ez a két férfi s vezérletükkel a két sereg elejétől a végéig ott forgott az ütközetben. Soha nem hallottam a magyarokról, sem előtte, sem utána, hogy ily bátrak lettek volna bármelyik csatában. Nagy örömükre szolgált, hogy a király őket választotta s tartotta méltónak arra a megtiszteltetésre, hogy a sereget vezessék. Bosszút akartak állni a keserűségért, kárért és szégyenért, amit országukban, magyar földön, Ottokár cseh király tűzzel, vassal és dúlással oly gyakran okozott kegyetlenül. Mindezért most megfizettek. Számolatlanul vágták őket a magyarok halomba. Olyan fürgeséggel forgolódtak a csatában, mintha Franciahonban tanulták volna a harc fortélyait. S ha akadna bárki, aki azt vetné szemükre, hogy nem kitartók és állhatatosak fegyverben, a hőség és a csata pora közepette, bizony azt kellene mondania, hogy tudnak sváb módra küzdeni, ha megfelelően felszerelik magukat lóval és páncéllal. Egy cséphadaró nem csépelt úgy soha, mint a hős Trencséni erős kezével, s mindazok, akik ott voltak vele a két seregben.”

A diadal

A csatamezőn holtan maradt Přemysl Ottokár király. A középkori cseh történelem egyik legnagyobb formátumú személyiségének életét bosszúszomjas német lovagok oltották ki.

A kortárs Kézai Simon a magyarok viselt dolgairól elmondja: „Mármost ebben az ütközetben Ottokár királyt, aki elvesztette a fejét és megzavarodott, a hadseregében ténferegve elfogták és meggyilkolták. Fiát pedig, Miklós herceget fogolyként Magyarországra hurcolták. A halottak számát pedig az említett csatában csupán az isteni bölcsesség tudta volna felbecsülni. Mármost Rudolf, a német-római császár az övéivel együtt csak állt és szemlélte a történteket. E győzelem megszerzése után a német király László királynak köszönetet mondott, mert azon a napon őáltala nyerte vissza Ausztriát és Stájerországot… Mármost, hogy emlékezetessé váljék László királynak ez az oly dicső és diadalmas győzelme, a cseheknek, a lengyeleknek és a morváknak örökös szégyenére és gyalázatára a pajzsokat és a zászlókat a fehérvári székesegyházban, a királyság székhelyén a falra felfüggesztve mindörökre őrzik.”

Szabados György
(Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont, Székesfehérvár)