A Sepsi Tabakó Festival egyik meghívottja Gyurta Dániel egykori magyar úszó volt, aki 2018-ban olimpiai, háromszoros világ- és kétszeres Európa-bajnokként vonult vissza. A 33 éves, egykori sikeres mellúszó aktív pályafutása befejezése után sportdiplomataként tevékenykedik a Magyar Külgazdasági és Külügyminisztériumban. Beszélgetésünk során úgy fogalmazott, számára nagyon fontos a sportszerűség szelleme, illetve az olimpiai mozgalom képviselete és terjesztése szélesebb körben.
– 2018-ban felhagyott az aktív pályafutással. Azóta hogyan alakult az élete?
– Négy olimpián voltam, a pályafutásom pedig teljesnek, szerencsésnek mondható, mert mindent elértem, amit sportolóként el lehet. 2018-ban meghoztam azt a döntést, hogy abbahagyom, főképp fizikális gondjaim adódtak. Azóta jól alakult az életem, mert nekem mindig is fontos volt az, hogy az aktív pályafutásom után továbbra is a sportban és a sportolók közelében tudjak maradni. Gyakorlatilag gyerekkoromtól kezdve a sport folyamatosan az életem része, jelenleg pedig a Magyar Külgazdasági és Külügyminisztériumban dolgozom. Számomra nagyon fontos a sportszerűség szelleme, illetve az olimpiai mozgalom képviselete és terjesztése szélesebb körben.
– Hogyan látta a magyar sportot úszóként és sportdiplomataként?
– Azt gondolom, hogy Magyarországon a sport szeretete olyan társadalmi összetartást eredményez, amit nem nagyon tud más kiváltani az emberekből. A legjobb példa erre a labdarúgó-Európa-bajnokság, amikor 2016-ban a kontinenstorna előtt sokan kételkedtek abban, hogy a válogatott képes lehet nagyszerű eredményeket elérni. Aztán a sikeres csoportmérkőzések után továbbjutottak a nyolcaddöntőbe, majd az egész ország egy emberként szurkolt politikai hovatartozástól függetlenül. A sportnak az a legszebb része, hogy úgy tudja összehozni az embereket, ahogyan semmi más. Pontosan ezért, amikor aktív úszóként versenyeztem, mindig is éreztem, az a fajta támogatás, amit Magyarországtól és a magyar emberektől kaptam, nagymértékben segített abban, hogy Európa-, világ- és olimpiai bajnok legyek. 1896 óta a magyar sport hagyományt teremt, ugyanis már az első újkori olimpián Hajós Alfréd kétszer győzött. Sportdiplomataként azt látom, hogy ezeket a hagyományokat a lehető legmagasabb szinten kell továbbadni.
– Mi szükséges ahhoz, hogy valaki Európa-, világ- és olimpiai bajnokként vonulhasson vissza?
– Rengeteg lemondás és kitartás szükséges, nyilván sok olyan tényező, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki ezeket az eredményeket el tudja érni. Én azt tudom erre mondani, hogy az egyik legfontosabb a tehetség, aztán a szülői háttér, hiszen valamilyen szinten a család számára is lemondással jár, hogy a gyerek versenyezni tudjon, illetve nélkülözhetetlen a megfelelő tudással rendelkező edzői stáb. Szerintem ez a három tényező szükséges ahhoz, hogy valaki kiemelkedő eredményeket érjen el, világversenyeken érmet szerezhessen.
– Az élsport rengeteg lemondással jár. Ezt hogyan képes betartani egy sportoló?
– Fiatalként nem jártam fesztiválozni, bulizni, moziba, szülinapokra, hétvégeken is hamar lefeküdtem. Nehéz volt megszokni, mert reggel korán szólt az óra, és kellemetlen volt kikelni az ágyból. De arra gondoltam, hogy amennyiben kihagyok egy edzést, előnyt adok az ellenfélnek. Aztán az is borzasztó volt, hogy reggel 6 előtt már be kellett ugrani a hideg vízbe, még télen is. Ilyenkor az jutott eszembe, hogy ha nem edzek, később nem rendeznek olyan döntőket, ahol azok versenyeznek, akik reggel nem ugrottak be a vízbe. Szeptembertől kora nyárig kilenc hónapon keresztül – szerdát és vasárnapot kivéve – minden reggel ugyanez volt a program, sokszor többhetes edzőtábor, amelynek során nem láttam a szüleimet. Hosszú éveken keresztül az edzőkkel többet voltam együtt, mint a családommal. De mindenért kárpótolt az, hogy jó eredményeket értem el a medencében. A sporttól annyi mindent kaptam vissza, hogy sokkal előrébb jártam a velem egykorúakkal szemben. Szerintem a lemondás megközelítés kérdése: az ember hogyan áll hozzá.
– 2004-ben, 15 évesen ezüstérmet nyert az athéni olimpián, viszont ezt követően 2009-ig nem igazán jöttek az eredmények. Visszatekintve, ennek mi lehetett az oka?
– Az athéni időszakot követően nagyon sok minden történt velem, ami valahol velejárója volt annak, hogy jön egyfajta visszaesés az életkoromból adódóan. Az athéni olimpia után visszaestem a világranglistán. Rendkívül nehéz időszak következett, de sok kitartással és hittel sikerült visszatérni a legjobbak közé. Nyilván nagyon fiatalon kellett nekem sok olyan kihívással megküzdenem, ami sokszor a felnőtt versenyzőket éri, nyilván ez is nehéz volt. Az edzőimmel számoltunk a kiugró eredménnyel, és tudtuk, hogy ezt nagy eséllyel egy hullámvölgy követi. Hittem magamban, valamint a szakmai stáb is pontosan tudta, a befektetett munka előbb-utóbb megmutatkozik, és ezt mindennap kihangsúlyozták.
– 2009-ben a római világbajnokságon aranyérmet szerzett, majd évekig veretlen volt 200 méter mellen. Miből merítette a motivációt?
– Engem mindig is az motivált, hogy sikerüljön kiemelkedő eredményeket elérnem. Ez egy gyerekkori álmom volt, nap mint nap azért dolgoztam, hogy a legjobb legyek. Az elsődleges cél az Európa, világ- és olimpiai cím megszerzése volt, ez hajtott és ösztönzött. Utána pedig az, hogy ezeket a címeimet a következő versenyen megtartsam. A legfontosabb viszont az volt, hogy mindig szerettem versenyezni, ami hatalmas előnyt jelentett.
– Mennyire fontos a mentális felkészülés a fizikai mellett?
– A mentális felkészülésen másodpercek és centiméterek múlnak. Nem véletlen, hogy kimutatások szerint az olimpián az úszásban és atlétikában versenyzők 66 százaléka nem tudja a legjobbját nyújtani. A döntő során ugyanis felvillan előtte, hogy amennyiben a következő néhány percben nem nyújtja a legjobbat, akkor rengeteg munkája vész a semmibe, és csak négy év múlva kerülhet hasonló helyzetbe. Én 15 évesen úgy ugrottam a vízbe a görög fővárosban, hogy akkor is boldog leszek, ha nyolcadikként fejezem be a döntőt, talán ezért is úsztam olyan jól akkor. A felkészülés során fontos a sportoló természete, vagyis legyen versenyzői alkat. Fontos a sportpszichológus jelenléte. A díványon fekve sokat beszélgettem a pszichológussal például arról, miként reagálnék, ha verseny közben elszakad a szemüvegem, a sapkám, vagy ha az ellenfeleim más taktikával versenyeznek, mint ahogy azt előzőleg elgondoltam. Számomra fontos volt a tanulás is. Más sportolók vizsgákat, dolgozatokat, féléveket hagytak ki, én a pekingi olimpia előtt néhány héttel még a szóbeli érettségire is készültem. Tudtam, hogy ha tanulom a nyelvtant, a történelmet és sok más mindent, akkor ez mentálisan jót tesz nekem, így fizikálisan is jobb tudok lenni.
– Melyik versenyre gondol vissza a legnagyobb büszkeséggel?
– Mindegyiknek megvolt a maga sajátossága és szépsége, mindegyik győzelmemből és kudarcomból tanultam valamit. Utólag visszagondolva, mindegyik különleges volt, úgy mondanám, mindegyik győzelmem egyfajta visszaigazolása volt annak, ami kudarcként ért engem. A sikertelenségeket követően hat évig veretlen tudtam maradni, 2011-ben végül a világbajnokságon életemben először legyőztem Kosuke Kitajima japán úszót, aki Athénban és Pekingben is megnyerte a 100 és a 200 méteres mellúszást. A második vb címem után 2012-ben Londonban olimpiai bajnok lettem, amit 2013-ban újabb világbajnoki aranyérem követett.
– Miért a mellúszást választotta? Miben más ez az úszásnem, mint a többi?
– Szerintem a legkülönlegesebb úszásnem. Egyes edzők, akik 20–30 éve állnak a medence szélén és edzik a fiatalokat, azt mondják: a mell egy külön sportág az úszáson belül. Mentálisan is más felkészülés szükséges, de fizikailag is: más mozgásformát, szárazföldi edzést, izomzatot, testalkatot igényel. Részben hasonlít a pillangóhoz, mert páros karú úszásnem, mégis teljesen más. Egyetlen kiváló mellúszó sem tud jó teljesítményt nyújtani a többi úszásnemben, és ez fordítva is igaz. Az összes közül ez a legnehezebb.
