Vele együtt került hadifogságba egy idősebb almási ember is, vénlegény volt, nem volt családja. Az almási ember, amikor kiszabadult a fogságból 1945 őszén és hazaért, eljött hozzánk. Eljött édesanyánkhoz, és azt mondta, hogy szomorú hírt hozott. Kérdezte édesanyánk: „ugye, meghalt az én uram?” „Meg” – mondta az almási. Azelőtt, hogy meghozta volna édesapánk halálhírét, még hazajött egy másik ember is, akivel egy búcsúlevelet küldött haza, amelyikben mindenkitől, a feleségétől, a gyermekeitől és a szüleitől is elbúcsúzott.

„Szeretett, édes feleségem, drága jó gyermekeim! Messze tőletek írom e sorokat könnyezve, lehet, hogy nem élek sokáig, ezért levélben legalább elbúcsúzom tőletek, ha már másképp nem lehet. A jó Isten így akarta, legyen meg az ő akarata. Édes jó feleségem, először is tőled búcsúzom. Rövid, 9 évi együttlétünk alatt ha vaegyszer megbántottalak, bocsásd meg nekem, sokszor nem szándékosan. Hozzád is szól búcsúm, édes Juliskám, imádkozz értem, és kérjed a jó Istent, hogy ha már életben nem találkozhatunk, legalább a mennyben együtt lehessünk. Tőled is búcsúzom, édes Birtikám, légy jó, fogadj szót, és ne feledd el szegény, szerencsétlen apád. Tőled is búcsúzom, legkedvesebb Szilvikém, a jó Isten ha nem engedte, hogy felneveljelek gonddal, szeretettel. Tőled is búcsúzom legkisebbik fiam, neked a jó Isten nem engedte meg, hogy megismerd apád, de hát meg kell nyugodni az Isten akaratában. Hozzátok is szól a búcsúm, édesapám és anyám, köszönöm, hogy felneveltetek, lehet, hogy sok keserű órát szereztem nektek, de bocsássatok meg, arra kér szeretett gyermeketek. Ti is bocsássatok meg, szeretett testvéreim, és ne feledjetek el. Magukat is arra kérem, Tátika és Mámika, hogy ha valaha megsértettem, bocsássanak meg. Isten vele, Ferenc bácsi és Anna néném, ha még életben találja e pár sor, gondoljanak rám. Még egyszer Isten hozzátok szeretett, édes feleségem, drága jó gyermekeim.”

Az almási ember mesélte, hogy a mellette levő ágyban halt meg, előtte való este búcsúzkodott tőle és arra kérte, ha valamikor haza talál kerülni, tegyen meg annyit érte, hogy keresse fel a családját, jöjjön el Szentlélekre.

Én 1936. január elsején születtem itt, Kézdiszentléleken. Öten voltunk testvérek, az utánam való fiú 1937. augusztus 27-én született, majd még született utána egy kislány, 1940-ben, de ő két hónapos korában meghalt, 1942. január elsején született még egy fiútestvérem, 1943. november 27-én született az utolsó gyermek. Jelenleg a testvérek közül csak ketten élünk, én vagyok a legidősebb, és még él a legkisebb, aki 1943-ban született.

Nekem a gyermekkorom nagyon rossz volt, el lehet gondolni, hogy nem lehetett leányálom az én életem, amikor én 1936-ban születtem és 1944-ben apa nélkül maradtam. Amikor elment a háborúba, a legkisebb testvéremet édesanyám a karján tartotta, és úgy ölelte meg édesapámat. Amikor elbúcsúzott tőlünk, arra kértük sírva, hogy ne menjen el, de neki a válasza az volt, hogy „fiaim, ez nem úgy van, hogy elmegyek vagy nem megyek, itt muszáj menni.” Pontosan nem tudom, hogy hová vonult be, de annyit tudok, hogy Ozsdolán is volt.
 

Kézdiszentlélek bombázása

1944. szeptember elsején jöttek az orosz repülők, egyet tértek a levegőben, és kezdték bombázni a falut. Azt a szert bombázták, ahol a katonai lerakat volt. A bombázás nyomán sok ház leégett, csak a kő kapulábak maradtak meg. (1944. szeptember elsején szovjet repülőgépek gyújtólövedékekkel óriási tűzvészt okoztak, amelyben 285 gazdaság, mintegy 450–500 épület pusztult el – Magyarósi Sándor hadtörténész megjegyzése). A falu lakossága még azon a télen kivágta a Perkőn levő erdőt, és a leégett épületek helyére a következő esztendőben újakat épített.

Azelőtt már ki volt adva az ukáz, hogy bunkereket kell ásni. Édesanyánk szegény kiásta a bunkert, ahová élelmet, ruhaneműt, párnát, ágyneműt is berakott.
Amikor vége lett a bombázásnak mi, a négy gyermek nagyon sírtunk, azt hittük, hogy édesanyánkat is elveszítettük. Mondta a legnagyobb: „gyertek Julis, menjünk a bunkerbe.” Hátramentünk a csűr mögé, a kertbe, bebújtunk a bunkerbe és imádkoztunk, azt kértük, hogy a jó Isten tegyen csodát. Egyszer csak halljuk, hogy kiáltsa édesanyánk: „Juliska, Juliska, Birtika, hogy vagytok gyermekeim? Gyertek, mert itt vagyok!” Úgy megörvendtünk, hogy nem tudtuk örömünkben mit csináljunk. Amikor kimásztunk a bunkerből, édesanyánk magához ölelt négyünket és azt mondta: „na fiaim, nektek többet apátok nincs.”

Aztán bejöttek a faluba az oroszok, és minket kiraktak a házból, beköltöztek, bevezették a rádiót, bepakolták a házba az ő cuccukat. Sok tiszt volt közöttük. Nekünk nem csináltak semmi rosszat. (...)

Megkérték édesanyámat, hogy főzzön nekik. Elmentek kocsival, és hoztak egy nagy disznót, amit fel kellett dolgozni. Mutatták édesanyámnak, hogy csináljon belőle nekik ételt. Édesanyám ügyesen megperzselte a disznót, mert ügyes assszony volt, mindenhez értett, lemosta szépen és feldarabolta. Az oroszok csodálkoztak. Kellett nekik süssön klebát, ahogy ők mondták a kenyérnek. Mondta édesanyám, hogy nincs liszt. Elmentek és hoztak nagy csihányzsákokban gyönyörű finomlisztet. Olyant nem is lehetett látni, csak a boltokban, ha valaki úgy is kapott belőle. Egy orosz tiszt, egy fehérnép odaállt édesanyám mellé, és végignézte, hogy történik a dagasztás. Édesanyám egy nagy-nagy tekenőben dagasztotta meg a tésztát, meghevítette a kemencét és tizenhárom kenyeret sütött egyszerre. Amikor a kemencéből kiszedte a kenyereket és leverte róluk a megégett felső réteget, a tiszt fehérnép alig várta, hogy ehessen a friss kenyérből, kézzel tört belőle. Utána a tisztek és a katonák ugyancsak kézzel törték ketté a meleg kenyereket és úgy tömték magukba. Pillanatok alatt meg is ettek hármat, mintha nem is lett volna.

Már nem emlékszem, hogy hány napig maradtak, de azt tudom, hogy rövid idő múlva tovább vonultak. Volt az orosz katonák között egy sebesült is, lábon lőtték, nem tudott járni. Az összetette a kezét és mutatta édesanyámnak, hogy imádkozzon érte, mert otthon öt gyermek várja. Mi vele együtt sírtunk.
 

Oroszok után szárazság

Alig mentek el az oroszok, jött az 1946-os nagy szárazság, nem volt mit enni. Elmentünk a mezőre pityókát szedni, volt egy öt-hat literes ércüstünk, amit magunkkal vittünk, amit rátettünk két nagyobb kőre, és abba főztünk magunknak pityókát. Hagymát is tettünk az üstbe. A pityóka olyan volt, amilyent a jó Isten abban az évben adott, de gabona sem volt. Állataink is voltak, de azoknak sem volt mit enni adjunk. Édesanyánk szekéren kihozott a Perkő oldalába, és mi összegereblyéltük a kasokba azt, ami lehullott a fákról. Még szalma sem volt annak idején, a gabona kicsi maradt. Kenyér nem volt, törökbúza nem volt, aki tudott, elment koldulni. Ez volt! Sok gyermeket a faluból elvittek más vidékre, ahol sokukat közülük az ottaniak örökbe fogadtak.

Édesanyánk azután ismét férjhez ment 1952-ben, és utána nagy szigorúságban éltünk. A második házasságából három féltestvérünk született. Édesanyánk eleget húzott hozzánk, pártolt minket, de hogy csend legyen a családban, a három kisebbet is pártolta, és így mi háttérbe szorultunk. Tizenhat évesen bekerültem szolgálni id. Apró Andrásékhoz Kézdivásárhelyre. Bandika fiuk akkor volt második osztályos, és még volt két lányuk, Évike és Enikő.

Én huszonhárom évesen mentem férjhez. Férjem, Mátyus Sándor váltókezelő volt Kézdivásárhelyen, és elég fiatalon, alig hatvankét éves korában súlyos tüdőrákban halt meg. Mindketten énekkarosok, a katolikus egyházi dalárdának a tagjai voltunk. Idejött hozzánk a plébános úr, a kántor úr és az énekkar beteglátni. Az uram olyan boldog volt, úgy örvendett nekik.

Amikor az unokáim sokszor válogatnak az ételben, szoktam mondani nekik, hogy tudjátok-e, hogy mi annak idején milyen szívesen megettük volna ezt az ételt, de akkor nem nagyon volt miben válogatni, hiszen még kenyerünk is alig volt. Most más világ van.

Iochom István–Kiss Erika

(Részlet Iochom István–Kiss Erika Hadiárvasors című könyvéből. Bemutató: csütörtökön 18 órától a kézdivásárhelyi Vigadóban.)