A negyedikesek – akiket utoljára kísér évnyitóra imádott tanító nénijük: ha nem is észrevétlenül, de szaporán elrobogott az előző négy tanév! – rutinosan és magabiztosabban érkeznek, a legkisebbek, az előkészítősök, akiket tizenkettedikesek kísérnek be a templomba, kissé bátortalanul jönnek, ismerkednek az új élethelyzettel. Derű és öröm a gyermekek és pedagógusok arcán. Bátorító, az iskolapadba visszaterelő istentisztelet következik, szó esik jóságról és gonoszságról, Jézusról és Zákeusról, a gyűlölt vámszedőről, majd az új iskolaigazgató maga írta meséjével köszönti a kisdiákokat. Emberi, szépséges pillanatok, jó észrevétlenül, apró láncszemként részese lenni e folyamatnak. Esetleg azok szomorkodhatnak valamicskét, akik túlságosan is előre rohanva az időben, a következő tanévkezdésre gondolnak, arra, hogy akkor már nem hallhatják majd a gyermekek elbűvölő és önfeledt ünnepi énekét, az iskola himnuszát...

Így van ez rendjén, az őszi iskolacsengő, bár lezárja a kisebb gyermekek számára önfeledt nyarat – panaszra a nagyobbaknak sem lehet okuk –, mindig új fejezetet nyit életünkben. Nemcsak a vártemplomban, hanem Sepsiszentgyörgy és Háromszék minden iskolájában, hiszen számos családban ünnep a becsengetés, még ha visszafogottabb is, mint a nagy nyári kalandok ígéretét is hordozó júniusi kicsengetés, a tanévet lezáró utolsó iskolacsengő.

A diákok pedig, kisebbek és nagyobbak egyaránt, most újra belakhatják iskolájukat. Újra közösségbe kerülnek, s bizony, az egy-két évvel ezelőtti járványhelyzet miatti korlátozásokhoz, tiltásokhoz, iskolabezárásokhoz, elidegenítő távoktatáshoz képest ez már önmagában is nagy szó. Lehet is örvendezni e visszanyert szabadságnak, elegendő visszagondolni az akkori kiszámíthatatlanságra, a szétfaricskált közösségekre. Borúra derű: ma már olyan, mintha mindez meg sem történt volna, pedig még az emlékezés is fájdalmas. A kisebb, avagy kamaszodó gyermekek pedig különösképpen lelkesedhetnek azért, hogy most szeptemberben minden olyan, mint régen volt, hiszen számukra még mindig nehezen feldolgozható trauma a közelmúltbéli bezártság és iskolátlanság.

És miközben megható a viszontlátás és az újrakezdés öröme, az itteni tanévkezdés békessége, nem lehet figyelmen kívül hagyni az aggasztó, baljós jeleket sem. Hiszen ami ma és holnap az iskolapadokban történik, az holnapután a közösség, illetve az azt felépítő sejtek, az egyének jövőjét, élethez való viszonyulását határozza meg. Ezért elbizonytalanodott világunkban ott, ahol iskolakezdéskor békétlenség üti fel a fejét, bizony, közösségünket is veszélyeztetetté teszi. Persze, a Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken egymást újra felfedező kisebb diákok nem tudhatják – nem is kell még tudniuk! –, hogy nem mindenütt oly zökkenőmentes a visszatérés az iskolába, nem oly eszményi a kép, mint például mifelénk a vártemplomban. Nem tudhatják, hogy Marosvásárhelyen, Nagyváradon és Bánffyhunyadon éppen békétlenség honol, hogy küzdeni kell a magyar szóért az oktatásban. Pedig megtörténhet, hogy évek, évtizedek múlva nekik is fel kell majd vállalniuk e megalázó, ám mégis létfontosságú csatákat gyermekeikért, a magyar szóért...

Borítókép: Mózes László