Ezért is kell megkérdeznünk a mindmáig ismeretlen merénylőt, milyen bűnös gondolatok bírhatták rá, hogy felrobbantsa a szobrot 1984 júniusában? A szobor elleni merénylet tettesét nem sikerült megtalálni, bár az államvédelem (Securitate) bukaresti tisztjei igyekeztek vihart kavarni városunkban számos polgártársunk kihallgatásával (magam is ezek egyike voltam). A forró napokban, tehát 1984. június 5. után (a robbanás 12.32 órakor következett be), a fővárosiak első dolga volt leváltani a többnyire magyar anyanyelvű belügyi tisztvégviselőket, majd sorra behívni a város („valahol”) nyilvántartott „bűnös múltú” polgárait – eredménytelenül (járta a városban a vélemény, hogy a Securitate által megrendezett provokáció volt). Természetesen azt a merénylőt keresték, akinek ostoba szándéka miatt meghalt a 12 éves Vaszi Jánoska, aki feltehetően hozzányúlt a szoborhoz, ami beindította az órával időzített robbanást. Jánoskát, aki családjával a közelben lakott és osztálytársaival gyakran játszottak a téren, darabokra szaggatta a robbanóanyag.

A rendszerváltozás adta meg a lehetőséget, hogy végre megpróbáljuk kideríteni, mi történt, ki volt a tettes, mi volt a valódi szándéka (hiszen arra nem számíthatott, hogy ledől a szobor). Vaszi Teréz, Jánoska édesanyja jött hozzánk, a Volt Politikai Foglyok Megyei Szervezetéhez, hogy segítsünk. Az ügyet jómagam vettem kezelésbe megoldást kereső szándékkal. Szövetségünk szenátor elnökétől kértem segítséget. Nem volt járható út. Ezután a SRI bukaresti központjához (Costin Georgescu igazgató) fordultam, ott megígérték, hogy az ügyben készült dossziét átküldik a brassói törvényszékre. Ez megtörtént. Néhai Simó Erzsébet, a Háromszék napilap újságírója társult hozzám, hogy ketten az újság kocsijával elmenjünk a Táblabírósághoz.

Mivel előzetesen értesítettük a szándékunkról, a főügyész, Nicolae Vasilescu elő is készített egy nagyon vaskos dossziét, mondván, ez a vizsgálati anyag. De még nem tanulmányozta át. Ekkor hívták, és elhagyta a termet, gyors visszatérést ígérve. Talán soha nem éreztem életemben akkora kísértést, mint akkor, ott, szemben ülve a főügyésszel, hogy belenézzek (eltávozta után) a dossziékötegbe. Végül letettem róla (még az is lehetséges, hogy ezt a lehetőséget adva, azért távozott el, hogy belenézhessek a dossziéba). Tartottam gyors visszatérésétől és a lebukástól. Roppant szégyelltem volna magam. Szerintem nem folytattak semmi utólagos vizsgálatot, majd írásban közölték, hogy miután eltelt 15 év, az ügy elévült (a Büntető Törvénykönyv 122-es cikkelyének első bekezdése alapján), és nem tehetnek semmit. Jánoska szülei megtudván, hogy nincs mit tenni tovább, vigasztalanul haltak meg néhány év után.

Én azonban ebbe nem nyughattam bele, kutattam a most már egyre inkább provokációnak tartott történteket, és találtam egy illetőt, aki állítólag tudta, hogy ki és miért helyezte oda a robbanóanyagot. Felmerült egy belügyis tiszt neve. Mivel örök titoktartásra kötelezett a közlő, mind a mai napig őrzöm a nevet, soha senkinek nem mondtam meg, és nem is fogom, mindenekelőtt, mert megígértem, és mert amúgy sem tudnék semmit bizonyítani, végül én járhattam volna rágalmazásért a törvényszéket.

Egyébként nem vagyok biztos, hogy ki tehette, hiszen annyira kezdetleges volt a robbanószerkezet (aradi csergőóra időzítette, a talapzatig egy piros, valamikori zászlórúd tartotta a fém konzervdobozban lévő robbanószert), hogy egyáltalán nem biztos, hogy „szakértő” provokációja lehetett. Az általam látott fényképen közel a szoborhoz láttam egy lábat, a test többi része kissé távolabb volt, nem láttam. Ennyit köszönhetek az igen mérges bukaresti ezredesnek.

Szombaton maradandó emléket állítunk Vaszi Jánoskának, akivel ,,pártos” emberek azt a csúfságot is el akarták követni, hogy mint pionírt tüntessék ki a hazáért hozott áldozatért.