Mert bármennyire is fájdalmas, ott, az andezit és bazalt emlékmű előtt sajnos mindenkinek be kellett vallania magának: noha a város végre törlesztette sokéves adósságát a túl korán és borzalmas módon az árnyak világába távozott, alig 12 éves kisfiúval szemben, de az igazi elégtétel 38 év után is csak hiú ábránd maradhatott. Makacs törekvés, kitartás, fáradhatatlan próbálkozás sem volt képes megtörni a hallgatás falát, feloldani a ködöt, mely mai napig meghatározza a román hatalmat, ha kényes, zavaros, gyanús történésekről van szó. Mint oly sok más esetben több évtized után is maradnak a feltételezések, találgatások, a gyanú, a teljes igazság pedig nagy eséllyel örökre a homály birodalmába vész, az embertelen gonoszságokért felelősek személyével egyetemben.

Vaszi Jánoska halála, a megtalált tettes nélkül elévült merénylet csak egy a mindenkori román hatalom máig élő és viruló titokmániájának szomorú hozadékai között. Az egykori politikai rendőrség, az állambiztonsági szervek viselt dolgai, majd a ’89-es forradalom, Marosvásárhely véres márciusa, a bányászjárások egymás után estek áldozatául e rögeszmének, kényszeres és sajna sikeres törekvésnek, hogy a lehető legtovább húzzák az igazság kiderítését (ha még egyáltalán lehetséges), fenntartva a bizonytalanságot, a zűrzavart, hosszú és nyugodt éveket biztosítva egyben a tetteseknek, felelősöknek. Az pedig láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem zavart senkit, hogy ez az egész színjáték arra is kiválóan alkalmas, hogy a mai napig fenntartsák a társadalom egészében a bizalmatlanságot, az örök gyanút, az alaptalan rettegést, a kételkedést, hogy az elmúlt pár évtized mégiscsak a változásról szólt. Nagy eséllyel ez is volt az egyik cél, hiszen mint tudjuk, minél nagyobb a zűrzavar, annál könnyebb láthatatlanná válni vagy annak maradni s közben nyugodtan sütögetni a pecsenyét.

Nyilván, egy egészségesen működő országban a múlttal való szembenézést előbb vagy utóbb, de meg szokták ejteni, ha másért nem, a közösségi béke érdekében, de mint láthatjuk, Romániában erre még halvány esély sincs. De ami leginkább vérlázító az egészben, tán az, hogy még olyan esetekben sem hajlandóak lemondani a titkolózás őrületéről, amelyeknek megannyi év után immár sem tétje, sem következménye nincs. Vaszi Jánoska halála kapcsán (és nem csak) az igazság megismerése ugyanis már legtöbb erkölcsi elégtételt jelenthetne, a felelősségre vonás törvényes lehetőségei ugyanis jó pár éve már, hogy semmivé foszlottak, arról nem is beszélve, hogy lassan nem is lenne kit előállítani. Az ilyen borzalmakat is lehetővé tevő rendszer túlélői ugyanakkor megérdemelnék, hogy ha már igazságot nem is lehet szolgáltatni, legalább kiszabaduljanak az örök feltételezés-találgatás ingoványából.