Lajos bácsit pár hete egy távolabbi városban, Debrecenben ismertem meg. Mielőtt találkoztam vele, már annyit meséltek róla, hogy egyre kíváncsibb lettem rá. Egymás szavába vágva beszéltek róla többen is, köztük barátaim, akiknek a gyermekeit tanította (jól sikerült keresztgyermekeimet – a büszke keresztanya zárójele ez) a Lajos bácsi élettársa, aki valamikor tanítványa, majd kollégája lett. És nem véletlenül él vele sok év óta. Mert Lajos bácsi annak a városnak egy különleges csodája.
Kivételes tudású, nagy formátumú matematikus, könyveket írt, ha valaki abban a városban nem értette, tanulta meg a matematikát, akkor nem találkozott Lajos bácsival. Lajos bácsi nem azért bácsi, mert már egy nyugdíjas kövület, egyszerűen csak így emlegetik a mindenkori diákjai. Mai napig hívják, akár csak azért, hogy születésnapján, névnapján köszöntsék, megkérdezzék, hogy van, vagy csak meséljenek kicsit magukról. Mert akármennyire fafejűek voltak valamikor, Lajos bácsival megnyílt számukra egy addig megfejthetetlen világ, amit kezdtek megérteni, mi több, megszeretni.
Lajos bácsi nagy tekintélynek örvendett mindenhol, amerre megfordult, a tudását mindig is a legnagyobb tisztelet, megbecsülés övezte. Iskolaigazgatók, pedagógus közösségek alapembereként megkerülhetetlen, nélkülözhetetlen volt a tudása, személyisége. Pedig Lajos bácsinak az eszközei, a helyzetei nem mindig voltak teljesen hétköznapiak. És tulajdonképpen ettől vált számomra izgalmassá, emiatt lettem rá egyre kíváncsibb. Mert nagyformátumú, nagytudású emberek mindenhol akadnak, de Lajos bácsi…
Szóval Lajos bácsi magánórákat is tartott. De nem akárhol. Volt, hogy egyszerre több diákot, ráadásul különböző korcsoportból, egy biliárdszalonban gyűjtött össze. Magyarázott, kinek, mit kellett, kiadta a feladatokat, és néha megivott közben egy kis pálinkát. Mert Lajos bácsi szereti a jó, saját főzésű pálinkát, vitte hát magával. És közben tanított és tanított. Egyszerre figyelve mindenkire. A keresztlányom, aki hamarosan végez egy igen komoly egyetemen, ott kezdte a biliárdszalonban. Első alkalommal lelkendezve ment haza, hogy nem is olyan ördöngös dolog a matek. És amikor egy iskolai feladattal nem boldogult, este tízkor vagy reggel suli előtt is felhívhatta Lajos bácsit, és addig nem hagyták abba, amíg nem bogozták ki, amit kellett. Aztán, amikor Lajos bácsi nyugdíjba ment, de a régi diákjainak szükségük volt rá, beült az autóba, és leparkolt az iskola mögött. A volt diákjai lyukas órán kilógtak az iskolából, beültek az autóba, és Lajos bácsi megtartotta a megmentő matekórát. Csak egyszer valaki feljelentette a szomszédból, hogy egy vén szatírnak az autójába folyton beülnek valami fiatalok. Mert Lajos bácsi különleges helyzeteket tudott teremteni, így igaz. De semmi mást nem csinált, csak sokszor rendhagyó módon, játszva, szeretettel, hatalmas tudással nyitogatta a fiatal elméket. Nem véletlen a mai napig feléje áradó hála, kíváncsiság, tisztelet, szeretet.
És beigazolódott újra, hogy nem minden csak a megszokott utak, konvenciók mentén működik. Mindegy, hogy autó vagy biliárdszalon. Vagy este tíz, vagy reggel hét óra, ha épp akkor van szükség a segítségre.
Ezért lettem kíváncsi Lajos bácsira, aki még mindig tanít, és akit szerencsém volt végül megismerni. A pálinkája tényleg nagyon jó, és megtisztelő volt vele beszélgetni. Nagy formátumú, tudású ember, nem csak matematikából. Aki engem egyenlő félként kezelt. Pedig…