– Miért mondtál le egy évvel a mandátumod lejárta előtt?
– Már két-három éve azt érzem, hogy nem jelent felhajtóerőt számomra az intézmény vezetése. Ez valójában túlmutat a hivatástudaton – olyan mértékű káoszt érzek a világban, hogy bizonytalan vagyok. Szeretnék hátralépni, és megfejteni a saját magam számára, hogy miről és hogyan kell szóljon a színház ebben a helyzetben. Persze tisztában vagyok azzal, hogy nagyon nehéz a művészet eszközeivel hatni a világra, de azért mégiscsak jó lenne újrafogalmazni a kultúra szerepét. Úgy érzem, ki kell lépnem a mindennapi sűrű adminisztratív tevékenységből, hogy ráláthassak a nagyobb összefüggésekre, hogy elmélkedni tudjak ezeken. Elviselhetetlen számomra úgy vezetni az intézményt, hogy nem tudom pontosan, hova akar kilyukadni. Egykor éppen azért kezdtem el színházzal foglalkozni, mert pontosan tudtam, hogy mit akarok, és azt is tudtam, hogyan lehetne arrafelé haladni. Mára már csak a tapasztalataim maradtak, és néhány múltbéli fontos esemény, amelyekre a társulattal közösen emlékezni tudunk, de kevésbé érzem azt, hogy jó úton haladunk. Azt remélem, hogy ha megváltoztatom a státusomat a színházban, ha felszabadítom magam a mindennapi teendők alól, sikerül visszatalálnom a valódi alkotói szabadsághoz. Jövőre elérem a nyugdíjkorhatárt, s talán az életkorom miatt is van, hogy egyre jobban hiányzik a szabadság, az adminisztráció bezárja a szellemet a palackba... Az elmúlt időszakban csak egy elképzelt szellemmel dolgoztam, spekuláltam, nem a zsigeri ösztönök mentén haladtam. 

– Miért így mondtál le, hogy azért kitaláltad a színházon belüli konstrukciót a következő menedzseri pályázat meghirdetéséig?
– Nem tudtam elképzelni, hogy még egy évet végigcsinálok, de nem tehettem meg, hogy a társulatot a sorsára hagyom. Sokat gondolkoztam, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy talán nem véletlenül alakult így a helyzet. Egy év alatt szembesíteni lehet a közösséget és a társulatot is azzal, hogy új helyzetbe került a színház anélkül, hogy ez a váltás drasztikusan, egyik pillanatról a másikra történne. Ezenkívül talán elő lehet így készíteni egy jól működő színházvezetői konstrukciót is. Egy művészeti intézmény vezetése valójában nem egy embertől függ, szerintem a legfontosabb személy ilyen szempontból az, aki a művészi célkitűzéseket megalkotja, ez pedig nem feltétlenül az intézményvezető. Szerencsés esetben egy kiegyensúlyozott, bölcs intézményvezető olyan művészeti vezetőt alkalmaz, akinek elképzelése, víziója van, ő pedig biztosítja a hátteret a munkájához. Szerintem nem volt túl szerencsés helyzet, hogy nálunk hosszú időn keresztül én láttam el az intézményvezetést és a művészeti igazgatást is.

– Miért Pál-Ferenczi Gyöngyit jelölted meg ideiglenes igazgatóként? Ő eddig még nem dolgozott hasonló szerepkörben... 
– Amikor felmerült a visszalépésem gondolata, több művészre is gondoltam, hogy a helyembe kerülhet. Végül Gyöngyit találtam a legmegfelelőbbnek erre a pozícióra. Ő az, aki közösségszerűen tudja kezelni a társulatot, aki áldozatot tud hozni, oda tud figyelni olyan összefüggésekre, emberi problémákra, amikre a többiek kevésbé. Persze vannak előzményei a döntésemnek, konkrét példákat is mondhatok. Tavaly, amikor vissza kellett menni Kisvárdára a díjakért, Gyöngyit kértem meg, és ő magától értetődően megtette ezt, pedig már elkezdődött a szabadság, és ilyenkor mindenkinek a magánélete a legfontosabb. Ugyancsak ő volt az, aki korábban, egy rendkívül nehéz helyzetben szemrebbenés nélkül átvette a színház tevékenységét segítő alapítvány elnöki tisztét is, amikor az előző elnök lemondott. Tehát nem véletlenül esett rá a választás, régóta és nagyon jól ismerem Gyöngyit, a csillagjegye is mérleg, akárcsak nekem. De félretéve az asztrológiát: őt mindenki szereti a társulatban, nem megosztó személyiség, mindig gondosan ügyel arra, hogy ne érje megkülönböztetés valamelyik kollégát. Ösztönösen ilyen. Annak is örültem, hogy nem akar igazgató lenni, ez is számított a döntésemben. Aki mindenáron igazgató akar lenni, az gyanús lehet. Persze, ha valaki azért akar igazgató lenni, mert szeretné valóra váltani a művészi elképzeléseit, az más... De amint mondtam, inkább a művészeti vezetőnek kell nagyokat álmodnia, az ideális intézményvezető szerintem az, aki egyensúlyban tudja tartani a társulatot, mindenkivel tud bánni, odafigyelő és kellően szigorú is. Én úgy érzem, Gyöngyiben megvannak ezek a képességek, ezenkívül rég tagja a társulatnak, nagyon jól átlátja a színház működését.

– A jövő évadban aligazgató leszel. Miért?
– Így tudom maximálisan támogatni Gyöngyit a munkájában. Jó lenne, ha úgy venné át a vezetést, úgy ismerkedhetne meg a részletekkel, hogy közben védve is legyen. Tehát nem vágtam el egészen a szálat, ami a társulathoz köt, alapvetően meg is marad az eddigi alá-fölérendeltségi viszonyom hozzájuk. De Gyöngyi fog dönteni. Ilyen értelemben én leszek a zsilip közte és a színészek között, amíg fokozatosan beletanul mindenbe, hogy később is jó döntéseket hozhasson. Én ennyit tudok tenni annak érdekében, hogy átmentsem, amit az elmúlt közel harminc év alatt a társulattal közösen felépítettünk.

– Vajon számít-e majd a jövő évi menedzseri pályázatnál, hogy Gyöngyi milyen eredményeket ért el? Merthogy valójában nem a társulat dönt arról, hogy kit akar igazgatónak... 
– Ez sajnos így van, de bízok abban, hogy a városvezetés felelősen és bölcsen fog dönteni. Bizonyára ők is látják, hogy a színház működése nagy hatással van a város életére, erősen befolyásol minden más művészeti ágat. Ha a kortárs művészet felé irányul, valódi értéket teremt, ha megpróbálja kiszolgálni a fogyasztói igényeket, a tömeg ízlését, az hosszú távon leépüléshez vezet. A cél nem a hamu őrzése kell legyen, hanem a láng továbbadása: ha életben tudjuk tartani a lángot, abból számos nagyszerű dolog születhet, mely az egész város kulturális életét meghatározhatja. A színház működését alapvetően megváltoztatni szerintem tévedés lenne, én bízom benne, hogy ezt a városvezetők is így gondolják. Ezért, ha a következő évben jól működik a színház, annak szerintem meglesz az eredménye.

– Lezárult egy nagyon fontos fejezet az életedben. Milyen gondolatokkal tekintesz vissza az elmúlt három évtizedre?
– Pár napja írtam alá az első olyan szerződést, amin az állt, hogy alkalmazott vagyok, nem menedzser. Valójában még nem tudatosult bennem ez a dolog, egyelőre csak a megkönnyebbülést érzem. Én általában nem szoktam visszatekinteni, mindig előre figyelek. Ez a döntésem sem azt jelenti, hogy elfáradtam, inkább azt, hogy szeretném jobban átlátni a jövőt.

Májusban kerül sor a Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé 5. kiadására, ilyen szempontból is szerencsésebb, ha nem én vagyok a menedzser, több energiát tudok fektetni a szervezésébe.

Úgy érzem, szép pályát futott be a színház az elmúlt harminc év alatt, kemény munka volt, de meghozta a gyümölcsét. Örömmel tölt el, hogy rendkívül erős a társulat, a művész és technikai személyzet egyaránt. Szerintem jelenleg a szentgyörgyi az egyik legjobb társulat az országban, a magyar és román színházakat is beleszámítva. Minden adott tehát a további fejlődéshez, kár lenne veszni hagyni ezt a hatalmas potenciált.

– Látsz-e olyan művészeti vezetőt, aki tovább tudná vinni a munkádat?
– Senkiben sem érzem egyértelműen, hogy megfelelő művészeti vezető volna, ha lett volna erre vonatkozó ötletem, valószínűleg már meg is kerestem volna az illetőt, próbáltam volna elindítani a folyamatot, mely során fontosabb pozícióba kerüljön a színházunkban. Sok tehetséges fiatal rendezővel dolgoztunk az utóbbi időben, de ehhez nem elég a tehetség, a vízió, ehhez fontos, hogy az illető társulatban tudjon gondolkodni, és mindent alávessen a művészetnek. A művészeti vezetőnek olyan döntéseket kell hoznia, hogy egyértelművé váljon a társulat számára: elsősorban a művészet iránti alázat vezérli, és nem más szempontok. Van, aki örömmel jönne, de egyikükről sem tudom elképzelni, hogy hajlandó lenne feláldozni a következő éveit arra, hogy mindenben a szentgyörgyi társulat érdekeit szolgálja. Szóval nem könnyű átadni a stafétát, sok mindennek kellene találkoznia ahhoz, hogy hosszú távon is élő, gyümölcsöző legyen a szentgyörgyi színház működése. Csak reménykedni tudok, hogy bölcsen döntenek majd erről az illetékesek.