Keveset tudtam erről a munkakörről, amikor belevágtam. Vajon vízzel, babzsákokkal és raklapokkal megpakolt furgonokkal fogok fuvarozni, vagy a fesztivál rangos-neves előadóit, fellépőit lesz szerencsém szállítani? Mi lesz az útvonal – csupán a városon belül, esetleg a másfél órára lévő repülőtérig és vissza, netán még messzebb? Hányan leszünk sofőrök, milyen váltásokban fogunk majd dolgozni? És a magamfajta autóbolond számára a legfontosabb kérdés: milyen verdák kulcsait adják majd ide?

Kérdéseimre a fesztivál kezdete előtt nem sokkal tartott gyorstalpalón kaptam választ. A nyolc pilótából álló sofőrcsapat fő feladata a fellépők fuvarozása volt, akiket a repülőtérről először a szállásig, majd onnan a fesztivál területére kellett eljuttatni, illetve a fellépés után vissza. A rendelkezésünkre álló autók pedig egyszerre hoztak lázba és rémisztettek meg engem: az egyetlen darab klasszikus, dízel kombin kívül két hibrid – egy kis­autó és egy városi terepjáró –, valamint egy kisbusz állt rendelkezésünkre.

Ezek számomra mind ismeretlenek voltak. A hibridautók működését elméleti síkon értettem, ám gyakorlatban alkalmazni ezt a tudást mindaddig még sosem volt lehetőségem, a kisbusz pedig sokkal nagyobb volt, mint bármi, amit addig vezettem. Ám a kezdeti szkepticizmusom szerte is foszlott sofőrtársaim javaslata után – „gyertek, vigyük el egy próbakörre!” A fesztiválszínpadok kulisszái mögé – a backstage-be – vezető út egy búza- és kukoricatáblák között kanyargózó hosszú, kavicsos mezei út volt – egyben forgalomtól mentes, így tökéletes volt egy kis kocsikázásra. Ha az első körben alig mertünk hozzányúlni a gázpedálhoz – és még így is mindannyiunknak sikerült legalább egyszer a kuplunghasználatból átörökített reflexszel benyomni egy-egy padlóféket –, a visszafelé vezető úton már terepüzemmódba kapcsolva, a legnagyobb magabiztossággal süvítettünk a búzamezők között.

Miután úrrá lettünk autóinkon, ideje volt műszakba állni. Fuvarjainkat mi magunk válogattuk meg még a fesztivál kezdete előtt, volt, aki a hosszabbat, s volt, aki a rövidebbet húzta. Nekem még jutott a békacombból, össze tudtam állítani magamnak egy nem túl zsúfolt programot, ám – mint ez a hét során kiderült – egy idő után a rend megbomlott, a fuvarok felcserélődtek, elhalasztották vagy elmaradtak, folyamatos rögtönzésre kényszerültünk. Ennek fő oka az volt, hogy a fesztiválra érkező összes előadó repülőjárata késett – kinek csupán pár tíz percet, kinek órákat. És bár minden autónak a biztonság kedvéért kétórás „tamponidőszak” volt adva a következő fuvar előtt, ez több esetben nem bizonyult elégnek. Ám a lelkes pilótacsapat éppen szabad tagjai mindig készenlétben álltak, megoldották a logisztikai kérdéseket, és ha kellett, ugrottak is a volán mögé, hogy teljesítsék a küldetésüket.

Mindez olyan végletekhez is vezetett, hogy volt olyan napom, amelyen egyáltalán nem volt fuvarom – ekkor volt lehetőségem a szomszédos strandon süttetni magamat, belehallgatni érdekes előadásokba, valamint ismerkedni a többi önkéntestársammal –, illetve akadt egy olyan nap is (pontosabban kettő), amikor alvás nélkül negyvenegy órán át – kisebb-nagyobb megszakításokkal – a volán mögött ültem. Az utóbbit életem egyik legkimerítőbb élményeként könyvelem el, hazaértem után követte is egy tizenhat órás alvás.

A fellépők, akiket szállítottam, igazán színes képet festettek, egyaránt gyarapodtam nagyon kellemes és már-már megalázó tapasztalatokkal. Egy német származású lemezlovas és két menedzsere barátságosak, ám távolságtartóak voltak, többnyire anyanyelvükön kommunikáltak – líceumi tanulmányaimnak köszönhetően meg-megértettem foszlányokat a beszélgetésükből (bár tudom, hogy nem illik mások személyes szóváltásába belehallgatni, de nem igazán volt más lehetőségem, végig mellettük ülvén). Sokat nem beszélgettünk hát, de a biztonság kedvéért a célhoz érvén egy „auf wiedersehen”-nel búcsúztam tőlük – csupán azért, hogy érzékeljék: érdeklődöm a kultúrájuk iránt.

Következőként egy török lemezlovashoz volt (bal)szerencsém. Hosszú repülőútja után (gépe természetesen késett) nem igazán örvendett annak, hogy még vár rá egy másfél órás autóút. Félúton megkért, hogy álljak meg egy töltőállomásnál. Miután félreálltunk, pár pillanatra vettem le róla a szemem, és azon kaptam, hogy már a szomszédos vendéglő teraszán ül egy menüvel a kezében. Kénytelen voltam tudtára adni, hogy erre sajnálatos módon nincs időnk, mivel az autóra szükség van, és már késésben vagyunk – ez pedig végleg kiütötte nála a biztosítékot. A jelzők, melyekkel illetett, nem tűrik a nyomdafestéket, és nem hagyott más választást számomra, mint hogy felhívjam a feletteseimet. Nekik sikerült olyannyira megnyugtatniuk, hogy a hotelig tartó úton többet egy szó se hagyta el a száját – még egy búcsúszó sem.

A legkellemesebb tapasztalataim két brit lemezlovassal voltak. Az első, aki a menedzserével és a fotósával érkezett, másfél órán át kabaréelőadás-szerű hangulatot teremtett az autóban – egy ponton félre kellett húznom egy megállóba, hogy a nevetés okozta könnyeket felszárítsam, ez a jelenet pedig csak tovább fokozta a hangulatot. A másik, aki főállásban menedzser, másodállásban testőr kísérőjével érkezett, talán a legbarátságosabb, emberközelibb és érdeklődőbb híresség volt, akit valaha adódott szerencsém megismerni. A hely történelme, konyhája, kultúrája és szokásai mellett nagy érdeklődéssel kérdezett rólam is, és ki merem jelenteni, hogy útjaink végére barátokká lettünk. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy munkaajánlatot kaptam tőle: ha sem a történészi, sem az újságírói karrier nem válik be, mondta, menjek ki hozzájuk Angliába sofőrködni. Bár nem szeretnék ezzel a lehetőséggel élni, páratlanul szép emlékként maradtak meg a beszélgetéseink, a benzinkútnál közösen elfogyasztott shaormánk és a koncertje, melyet a kulisszák mögül volt szerencsém meghallgatni.

Így voltam tehát egy héten át sofőr egy fesztiválon. Amikor kérdezték a barátaim, hogy elvállalnám-e jövőre is, határozott nemmel válaszoltam – ez a tapasztalat így szép, ahogy van, a maga keserédes pillanataival. Jövőre pedig? Újabb fesztiválok, újabb kihívások.

Váry-Sylvester Péter