2007 augusztusában muzsikát tanulni mentem hozzá, és míg észrevettem volna, ő az életre tanított meg. Talán összekötött minket valami távoli vér szerinti kapcsolat, ám a 15 év alatt olyan szoros kötelék alakult ki kettőnk között, amilyen egy bölcs nagyapa és unokája közt lehet. Ott volt mindhárom könyvem megszületésénél, és együtt muzsikáltunk át minden könyvbemutatót. Ő büszke volt rám, én meg mérhetetlenül tiszteltem őt, a mesteremet, a pedagógust, a nagybetűs Prímást, az Embert.

– Nagyapád még veszi-e kezébe a hegedűt? – szegezték néha nekem a kérdést rég nem látott ismerősök. És én olyankor oly’ büszke voltam...

– Igen, még muzsikál – feleltem boldogan – mert neki „a muzsika, a zene: gyógyszer” – idéztem közben Jenő bácsi szavait.

– Mán két hete nem vettem kezembe a muzsikát, Barnikám... – panaszolta nemrég Jenő bácsi. És akkor láttam életemben először sírni...

Aztán mesélni kezdett nekem régmúltról, háborúról, nehéz világról, békéről... Azokról az időkről, amikor még éltek a társak, és öttagú banda élén húzta májusi éjszakákon, muskátlis ablakok alatt. Bent fehér női kezek remegtek a függönyök mögött, aztán gyufaszálak gyúltak... „Ha vót olyan leány, akinek nem vót legény, aki húzasson, akkor mi annak az ablaka alá es elmentünk, s húztunk neki es...”

Most újra kiegészült odafenn a banda, újra van prímása az égi zenekarnak.

Még most is hallom a mester szavait, melyeket utolsó találkozásunkkor intézett hozzám, de szólhat akár mindenki számára: „Gondold meg tízszer, Barnikám, és csak egyszer cselekedjél, mert az életet olyan könnyen el lehet rontani, de visszacsinálni olyan nehéz...”

Drága Jenő bácsi, szeretett mesterem, köszönöm szépen a türelmét, az oktatást, a megannyi nótát, azt a sok anekdotát, a sok közös muzsikálást és a nevelést!

Míg újra együtt muzsikálnánk, ölelje keblére az Isten!

Préda Barna