Először is arra kértük, hogy mutatkozzon be olvasóinknak.

– A Hargita délnyugati szélén, a Kis-Homoród völgyében elhelyezkedő tömbkatolikus nagyközségben, a katolicizmus végső bástyájaként számontartott Lövétén születtem 1989. június 29-én. A jó Isten ezen a napon családunkat kettős örömmel ajándékozta meg, hiszen ikrekként jöttünk a világra a már két fiúgyermeket számláló családban. Így négyen vagyunk testvérek, két bátyám van, és egy ikertestvérem, aki szintén Istent és Egyházát szolgálja kántorként szülőfalunkban. Gyermekkorom keresztény életét a család határozta meg. Az, hogy már kisgyermekkorunktól kezdve szüleink elvittek vasárnap és ünnepnap a templomba, és már középcsoportos óvodásként ministrálni kezdtem. 2004-ben, az általános iskola elvégzése után a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumba felvételiztem. Az ott eltöltött négy év sok mindenre megtanított, és megerősített abban, hogy bátran merjek igent mondani Isten hívó szavára. A szellemi tudás és lelki nevelés mellett megtanított a közösségben való együttélésre, a következetes napirend betartására és a pontosságra. Ezekért mindig hálás vagyok. A líceum elvégzése után már éreztem és biztos voltam, hogy én ezt az utat szeretném járni, Isten az ő szolgálatára hív. 2008-ban érettségiztem és kértem felvételemet a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára és Papnevelő Intézetbe.

A szemináriumban eltöltött hat évet számomra három fontos dolog határozta meg. A lelki és szellemi készület a papságra, valamint az emberi kapcsolatok, barátságok kialakítása és ezek ápolása. A gyakorlati pasztorális év első félévét a gyimesbükki plébánián töltöttem, a második félévet pedig a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-plébánián. Hét évvel ezelőtt, 2015. június 29-én Jakubinyi György érsek úr kézföltétele által pappá szentelt a gyulafehérvári Főegyházmegye szolgálatára. Három évet, 2015–2018 között a csíkszeredai Szent Kereszt Plébánia segédlelkészeként szolgáltam, 2018–2022 között négy évet a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum, a Kántoriskola spirituálisaként, lelki igazgatójaként. Kérésemre Kovács Gergely érsek úr felmentett e szolgálat alól, és augusztus 1-jei hatállyal kézdiszentkereszti plébánossá, valamint a bélafalvi plébánia kormányzójává nevezett ki.

– Miért választotta a papi hivatást?
– Amikor hívástörténetemre gondolok vissza, akkor mindig az ószövetségi Szentírásból Jeremiás próféta meghívása jut eszembe, amikor az Úr szólt hozzá: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” (Jer. 1,5) Én hiszem, hogy Isten már születésem előtt ismert, és tudta, hogy mire hívott meg, mert meghívásom sokkal előbb kezdődött, mint ahogy tudatosult bennem. Gyermekkoromban egyszerűen csak jól éreztem magam a templomban, örömmel ministráltam, segítettem a plébánia körül. Valahogy úgy, mint a kis Sámuel, aki hallja az Úr hangját, de nem ismeri még fel. Folyamatosan érlelődött bennem ez az út, amivel összenőttem, és amit legbelül mindig is a sajátomnak éreztem. Nagy hatással volt rám, ahogyan az oltárnál valami különös zajlott. Ez a gyermeki lelkesedés nem szűnt meg, sőt, egyre jobban fokozódott, növekedett az iskolai évek alatt.

– Mi a papi jelmondata?
– Papi jelmondatomat Szent Pál apostoltól választottam, a filippiekhez írt leveléből: „Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban.” (Fil. 3,14) A keresztény ember életcélját tulajdonképpen csak odaát, az örökkévalóságban éri el, ezért egész életünk a cél felé haladás kell hogy legyen abban a hivatásban és szolgálatban, amelyre Isten meghívott, magával ragadott. Az Úr Jézus erőt ad, hogy kövessük őt: a szenvedésben és a megdicsőülésben. Földi életünkben sohasem állíthatjuk, hogy már elértük a célt. Azt gondolom, hogy egyéb földi célok nem vezérelhetnek a hivatásban, a papi szolgálatban, mint az örök élet.

– Tervei?
– Természetesnek tartom, hogy most, új szolgálatom kezdetén érdeklődéssel fordulnak felém, mert szeretnék tudni, milyen tervekkel kezdek a munkámnak. Ha az ember tervet készít, akkor azt a konkrét, helyi igényekhez szabja. A helyi igények részletes ismerete nélkül most még nem tudok kidolgozott tervet bemutatni. Ezt a hiányosságomat elkezdtem már az elmúlt másfél hónapban és igyekszem az elkövetkező hónapokban, évben pótolni. Szeretném, ha állandó és intenzív kapcsolat lenne a gyermekekkel, fiatalokkal, középkorúakkal és idősekkel egyaránt, hogy napjaink lelkipásztori kihívásaira megfelelő választ tudjak adni.

– Mit tekint legfontosabb feladatának?
– Ma is nagyon sokan vágyakoznak a hivatás jutalma, az Isten után, sokan szeretnék megismerni. Többen vannak olyanok is, akik az élet értelmét keresik, és boldogság után vágyakoznak, de még nem jutottak el annak felismerésére, hogy valójában kimondatlanul ők is, mint minden ember, Istent keresik. Az ember, Isten teremtménye a teremtő Isten után sóvárog. Sokkal többen juthatnának el Istenhez, vagyis boldogság utáni vágyakozásuk beteljesedésére, ha lenne emberük, aki segítené őket ebben a törekvésükben. József Attila írja: Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot. Isten sokkal közelebb áll hozzánk, mint ahogy gondolnánk. Én arra törekszem, hogy segítsünk egymásnak, hogy észrevegyük és felismerjük Őt. Szeretném, ha plébánosi szolgálatom által minél több kereső ember eljuthatna a minden embert üdvözíteni akaró Isten megismerésére.

– Mit üzen kézdiszentkereszti és bélafalvi híveinek?
– Minden életállapotban csak az Istennek adott élet adhat valódi boldogságot. Az életszentségre, a teljes értékű keresztény életre és tökéletes szeretetre kapott meghívást mindennemű, -rangú és -korú megkeresztelt ember. Erre irányuljon minden törekvésük. Ferenc pápa csíksomlyói látogatásakor mondta: „Zarándokolni nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést, hogy járjunk együtt az úton, kérve az úton a kegyelmet, hogy a régi és a mostani sérelmeinket és bizalmatlanságainkat változtassa új lehetőségekké a közösség érdekében.” Én arra hívom a kedves híveket, hogy kezdjünk el együtt járni, kezdjük el, barátsággal, Isten, önmagunk és egymás felé. Legyen a szívünkben mindig egy szelet tápláló kenyér, és legyünk nagyon erősen felvértezve a küzdelemre, hogy a gonosz erők ne tudjanak legyőzni bennünket. Mindenkinek, aki elindul az istenkapcsolat útján – és keresztségünktől fogva erre kaptunk meghívást mindannyian –, nyitottsággal kell járnia, hogy felfedezze Isten nyomait az életében. Nem fogjuk talán ezt mindennap látni, de szükséges, hogy megragadjunk egy-egy olyan pillanatot, amikor tudtuk, hogy jelen volt az Isten, éreztük a közelségét, ott volt mellettünk, éreztük a bátorítását, a Lélek fuvallatát. Minden hívőnek szüksége van ilyen élményre, hogy aztán ezekből erőt merítsen, mert sokszor nem látjuk annyira tisztán, hogy közel van az Isten. Ha vissza tudunk térni azokhoz a biztos pontokhoz, amikor megtapasztaltuk a jelenlétét, újra fel tudjuk venni a fonalat, és újra szőni tudjuk Vele közös történetünket.