Rózsika néni, immár néhai Rózsika néni egyszerű, de örökmozgó asszonyka volt, Sepsiszentkirály egyik utolsó házában lakott, közel erdőhöz, mezőhöz. Úgy hozzánőtt a falucska felső végéhez roskatag házával, mint néhány száz méterrel feljebb a szentkirályi kőhíd. Parányi nyugdíjból élt, egyedül. Mindig dolgozott, tett-vett az udvaron – erre mondta, hogy feszt működök –, egyedül járta az erdőt, gombáért, egy-egy ágacskáért. Nem félt, nem panaszkodott. Persze, ha kérdeztem, vázolta néhány szóban, milyen volt az élete, mit tudhat maga mögött. Nehéz esztendőket, nehéz évtizedeket, fájdalmat: mindhárom fia meghalt, férje szintén. De ő csak rendezgetett az udvarán, s amikor délutánonként ledőlt egy-egy kicsit pihenni, kapujára belülről láncot tekert, s lakattal lezárta, hogy ne zavarják.

De ő sokat nem pihent, mert mindig foglalkozott valamivel. „Működök, feszt működök” – szavajárása utánozhatatlan. Ha rozoga kerítésének bedőlt néhány léce, kijavította, ha kellett, vízelvezető árkot ásott. Erős, vastag szemüveget viselt, ám vagy két-három éve elhagyta, azóta anélkül járt. Azt mondta, lát szemüveg nélkül is. Különben is, orvoshoz nem ment, gyógyszert nem szedett. Amikor reggelente és esténként a poros úton végigvonult a csorda, pálcájával hajkurászta a teheneket, s miután elhaladtak, vette ágseprűjét, s összeseperte a tehénlepényt. Nemcsak a saját portája előtt, hanem egy húsz-harminc méteres útszakaszon. Reggel és este, éveken, talán évtizedeken keresztül.

A nyáron gyengélkedni kezdett. Továbbra sem panaszkodott, pár szót mondott csak, kissé szemérmesen. Ám változatlanul nem akart orvoshoz menni, pedig gyengébbnek látszott, mint korábban. De ő nem adta fel, jött és ment, seperte az utcát, rendületlenül. Nem olyan rég, egy este feltűnt, hogy piszkos az út. Mi történt, valami baj lenne vele? Aztán felbukkant, jött felfelé az úton, s megjegyezte, mentolos cukorkát vásárolt az üzletben. Azt hiszem, ezek voltak az utolsó, nekem mondott szavai.

Szombaton kiléptem Szentkirályba, s mondja a szomszéd, Rózsika néni kórházba került s az éjjel meg is halt. Megdöbbentem. Nemcsak azért, mert azt hittem, örökmozgó életformája állandó, ő mindig egészséges marad, erdő-mező állandó vándora, hanem mert e falucska része volt. Erre hirtelen gondolt egyet, és mindent itt hagyott...

Mindig jó volt őt látni, amint nyüzsög, „működik”, egyszerű, ám méltóságteljes nyughatatlanságával. A hetvenhat éves asszony a folytonosságot jelentette, s bizony, hiányozni fog, nélküle a környék sivárabb lesz. Rövid beszélgetéseink során néhányszor lefényképeztem, s többször gondoltam arra, hogy meg kellene kérjem, mutatná meg fehérlő házát, milyen belülről, hol él, milyen az otthona. Majd, hiszen bármikor megkérhetem, mindig ott van, gondoltam. Az elmúlt években átköltözött parányi nyári konyhájába, ott élt, aludt és főzött, könnyebb volt azt a kicsi helyiséget fűteni, nem olyan rég még azt is elmondta, már a fát is megvette télire...

Amikor meghallottam, hogy ő, azaz Bilibók Rozália már nem él, arra is gondoltam, bizony, lehetőséget kellett volna teremteni, hogy mesélhessen még életéről, otthonáról. Hiányérzettel, szomorúsággal indultam haza, valamiért mégis visszatértem, s a szomszéd biztatására beléptem a Rózsika néni házába is. A hetvenkét éves húga éppen nővérével takarított, néhai testvéréről is beszélt, s rápillanthattam arra, amit látni szerettem volna: a faluvégi asszony otthonára. Régi fényképek a falon: a teljes családról, amikor még Rózsika néni is gyermekként húzza ki magát a fényképész előtt – tizenketten voltak testvérek, ma már csupán heten maradtak –, mellette egy derűs fiatalkori kép férjével, hagyományos családi fotó. Majdnem mindent szemügyre vehettem, mégis a legfontosabb hiányzott: a feszt működő, örökmozgó Rózsika néni...

Borítókép: Mózes László