Hazalátogatott Incze Mózes, s elhozta a maga festői-művészi külön világát megtestesítő műveit szülőföldjére, Barótra, illetve az EMŰK rendezte kiállításon mutatta-mutathatta be azokat Sepsiszentgyörgyön. Külön világ – azaz világunk, korunk arca – mondhatom pár szóba sűrítve Incze Mózes művészetéről.
S most elmélkedve annak sajátos arcúságán, ezeken a minden megszokottól különböző műveken, az ott látott 42 alkotáson, úgy érzem, hogy e művészet legfőbb jellegzetessége: annak teremtettsége, vagy úgy is mondhatjuk, költőien áttételes módja. Ilyen szempontból Erdély szülöttei közül csak Nagy Alberthez tudnám nem hasonlítani, inkább mérni, mert az Incze Mózes-i világ gyökeresen más, mint a kolozsvári mesteré volt. De abban egyek, hogy mindkettejük célja azonos: felülemelkedni a kép látványiságán, töprengésre késztető többletjelentést adni az alkotásoknak, melyek többek önmaguknál. Minden esetben van valami pluszüzenetük is. Nagy Albertnél létfilozófiája, nemzeti elkötelezettsége, itt, Incze Mózesnél a jelen kor világáról való riasztó-figyelmeztető színvallás.
Ha részeire bontjuk az Incze-képeket, majdnem minden részelem olvasható, és meg is lebegtetett, már látványában is érezteti, hogy átlebeg a szürrealizmus világába. Ám az egész – a részek egysége – mindig több az egyszerű olvasatnál, összeolvasásuknál.. Valahogy úgy alkot, mint a teremtő tette, amikor megalkotta az embert. Nem kezeket és lábakat, fejet, nyakat – úgymond testet – alkotott, hanem emberi lényt, mely több, mint pusztán a részek összege. Ember! Az Incze-képek úgy mutatnak egységet, hogy többé lesznek a részeknél. Többször – hogy ezt hangsúlyozza is – külön mezőbe, akár üvegburába, áttetsző, de zárt anyagba „csomagolja”, zárja ama részeket (Becsomagolt ég, Éva kertje). Mintha azt mondaná ezzel: én nem másolok, hanem úgy teremtek egy új világot, hogy abba beépítem a magam festői eszközeivel a régit is, ami már csak volt. Van, ahol szinte naturálisan részletez. A nézőnek az az érzése, társául vette a fényképezőgépet is, s azzal örökítette meg festménybe átvitt, festőivé, esztétikus elemekké átalakított, színekkel gazdagított részeket, elemeket: az emberi test darabjait, tájelemeket, felhős eget, földdomborulatokat, technikai eszközöket, szíjakat, karikákat, redőzött textíliákat, az egyszintűvé alakított, megbontatlan síkba szép, festőien megalkotott, sejtelmessé tett felületeket (Vezetett séta) vagy saját szerkesztményű formákat, alakzatokat épít be a művébe mint jelentéses elemeket. Ugyanúgy visszatérő kompozíciós szerepük van a felbontatlan, nem részletezett, nagy felületet alkotó-elfoglaló egyszínű vagy alig árnyalt, summázott, többnyire geometrikusan határolt részeknek, háttér- vagy alapelemeknek – világos vagy sötétszürke, zöld, lila, barna mezőknek –, melyek leszorítottságukban alig árnyaltak, identifikálatlan, csak önmagukat megjelenítő, semmihez nem köthető olyan felületek, melyek szerepüket kizárólag a kompozíción belül kapják meg mint a szerkesztett világ részei, mondhatnók úgy is, ellenelemek, lappangó részek – néha úgy, hogy „kidobják” a látványt az abba beépített jelentéses festői felületeket (Bizonyosság). Aztán ég vagy föld, a valós táj tömbszerűsített üvegkockába vagy búrába zárva, mintha elraktározta volna ezzel valamiért. Féltve? Őrzőn?… Mindig áttételes szimbolikája van a képnek. Korunk sorsa, azaz: maga a sors foglalkoztatja a művészt, az ember helye torz arcú világunkban. S hogy van-e kiút, van-e lehetősége a tettnek (Vigyázott várakozás).
Összefoglaló, az egész kifejező voltára rávilágító „üzenet-jellege” van az Igazság című képnek, melynek tárgya egy hagyományos eszközökkel, nagy érzékenységgel megfestett férfi figura felsőteste látható benne a korban, válltól emelkedve ki a „kor tengeréből”, s fején a szemek fehér vászonnal vannak elfödve, mely alól kilóg az elektronikus csatlakozó zsinór. Tehát a kép hangsúlyozott és figyelmeztető üzenete a szemlélőnek: egy olyan világban élsz, melyben nem a valós valóságot, hanem egy másikat, egy számodra programozottat kell látnod, mindent készen, számodra adagolva kapsz, információkat a világról, azt kellene látnod tehát, amit láthatsz, azaz azt, amit a láttatók diktálnak neked… A valós látás tehát gépivé, azaz mesterségesen diktálttá tétetik. Darabokra szaggatott világ, melynek gyakori a képeken is megjelenített eleme a hordozható telefon (Társkereső I., II.). Súgja a művész: ez korunk arca. De azt is sugallja: az embernek küzdenie kell! Ezért visszatérő elem a kéz, a cselekvés szimbóluma. Vagy az emberbe vetett hit kifejezése (Megtartó). A képek látványként is különböznek a megszokottól. Nem hagyományos műfajokat vagy azokba beilleszthető műveket, mondjuk csendéleteket, tájképet, portrékat fest Incze. Műfaja a kompozíció, annak is egy szokatlan formája, melyben egy jelentésesen megépített világképet visz bele,
Nézem a képeket. Egy ideig leköt már azok különlegessége, látvány-arca, azaz képvízióinak látványa. Aztán az üzeneteket próbálom leolvasni, melyek a látványon felülemelkednek. Nincs képelem áttételes jelentés nélkül. A képek – használjunk egy a mára is utaló szót: „bekódoltak”. Többnyire egyedi vagy egyedivé tett visszatérő, szimbolikus elemekkel is. A konzervált táj vagy ugyancsak gyakran visszatérő elemként a csatlakozózsinórok, szalagok, lelógó drótok mint korjelek.
Végezetül: tegyük fel a kérdést. Mi is a művészet örök feladata?
Szólni az emberhez!
Ezt teszi Incze Mózes is a maga sajátos képeivel.
Mintha figyelmeztetne: Vigyázzatok!
