Például pár napja is borúsan ébredtem, indultam. Mert minek jött ilyen hamar az ősz, a hideg, a sötétség, és egyáltalán, eszembe jut az összes nyavalyám. Már nagyon úgy néz ki, hogy a reggeli kávé és a kis rádióm zenéi sem húznak ki a rossz indulásból. Aztán egy barátom, akivel van egy szerintem nem akármilyen találkozásunk – hadd mondjam ki, Édith Piaf, Fapados –, felhívja többünk figyelmét egy eseményre, pontosabban franciaországi zenész barátaira. A barátom egy időre kicsit messze került. De a valahogyan, valahol általa szerzett remek zenész barátaiért, akik először a Fapadosban fordultak meg, és akik most a Szimplában fognak muzsikálni, nagyon lobbizik. És innen kezdődik számomra a nagyon fontos élmény.

Először is az értékek menti önzetlen odafigyelés, a lojális „konkurencia”, amikor valahogy mindenki a jóért van. A barátom szerette volna, hogy ezeket a remek zenészeket, nem baj, ha nem nála, de minél többen hallhassák. És megvolt. Hideg, eső, az emberek ilyenkor behúzódnak. Én is egy rohadt nagy ernyővel érkeztem, folyton bajban is voltam vele, hogy hová legyen. Szünetben a tequilám mellett is rázott a hideg. Nem voltunk annyian, mint ezek a remek zenészek, pedig megérdemelték volna. De valahogy mégis összegyűltünk a pincében, ahol zenéltek, és kint a teraszon pokrócokba vagy saját pufajkánkba burkolózva, jó kis beszélgetésekre.

És mivel megéreztem, hogy ez egy olyan este, ahol minél tovább kell ott maradni, mert csupa jó energia van, tovább fonódott a történet. Kis asztaltársaságunk mellett egyszer csak ott termett a remek zenész csapatból két ember. Kértük, hogy foglaljanak helyet mellettünk. És onnan tovább órákig beszélgettünk, énekelgettünk. Csendesen, ki mit tudott adni a másiknak. Mi magyar népdalokat, amelyekre rácsodálkoztak. Amikor megemlítettem, hogy bátorkodtam Piafot énekelni, de magyarul, a zseniális énekes, zenész lány megkérdezte, hogy melyik a kedvenc Piafom. Mondtam, hogy mindegyik. De mégis, egyet, mondta. Aztán a Mon Dieu-t választottam. És amennyit tudott belőle, elénekelte nekem franciául. Utána még sokáig beszélgettünk sok mindenről, aztán megint énekelgettünk, csendben.

Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy a világ legkülönbözőbb pontjáról összeverődött emberek – kultúrától, kortól és annyi mindentől függetlenül – egyszer csak találkoznak. Mert találkoztunk, rövid időre, de azt hiszem, vagányul, szépen. Most pont a zene kapcsán, de mennyi minden van még… És egyszer csak megint jókedvem lett.

Borítókép: Galgóczi Németh Kristóf / Facebook / Sunshine in Ohio