Különös jelenség, hisz a sepsiszentgyörgyi cigányok nem járnak viseletben, rögtön gondoltam, hogy nem idevalósi. Amint kiléptem a kis bolt ajtaján, akaratlanul is bólintottam köszönés gyanánt a cigány asszonynak. Ő viszonozta, és látszólag olyan boldog volt, mint aki megnyerte a lottófőnyereményt, hisz immár megvan a vacsorára való, és nem is fizetett túl sokat. Ugyanabba az irányba indultunk, néhány lépést együtt tettünk meg. Meglepetésemben, hogy szinte mellettem jön, megjegyeztem, szép a viselete. Elújságolta, hogy nemrég költöztek ide egy Maros megyei faluból, egyelőre tanulják az itteni létet, terveik szerint itt telepednek le, dolgozni fognak, ahogy eddig is tették. Albérletben laknak, gyermekeik iskolába járnak, bíznak abban, hogy be tudnak illeszkedni új helyükön, ők ezért mindent megtesznek. Azt mondja, ahogy ők élnek, azt bárki megteheti, nem túl sok az, amijük van, de nem is kevés, éppen elég, nem érti, ez miért nem sikerül azoknak, akik másoktól várják a segítséget, sőt, „mások mocsa­dékából élnek, kukáznak”. Nem érek rá megkérdezni, mi a mesterségük, mivel keresik a kenyerüket, miből jut albérletre, ami biztosan nem is olcsó, siet, várja a családja. Számára a család a legfontosabb, költözésük is ezzel függ össze, hogy pontosan miképpen, azt nem mondta. Elköszönés előtt bemutatkozott, és megjegyezte, örvend, hogy ebben a városban befogadó magyar emberek vannak, nem nézik le a cigány embert, ezt nagyon fontosnak tartja elsősorban gyermekei jövője szempontjából.

Nehéz hozzáfűzni bármit is ehhez, hisz éppen a lényeget mondta el ez az édesanya, aki azt szeretné, gyermekei egy elfogadó világban nőjenek fel, ahol a dolgos és becsületes cigány embert is megbecsülik. Az eset néhány napja történt, mégis minden pillanata elevenen él bennem ennek az alig egy-két perces találkozásnak. Talán azért, mert boldognak láttam egy embert, aki a kevésnek is tud örvendeni, de még inkább amiatt, mert Katalin őszinte szavai különösen jólestek.

Ha újból találkozunk, minden bizonnyal nevén szólítom: jó napot, Katalin.