„Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.”
(133. Zsoltár)
Egyházunknak, a keresztyén embereknek lételeme a közösség. Hitünket megélni, abban fejlődni kizárólag a hívők közösségében lehet. Bár nagyapáink idejében nagyobb eséllyel alakultak ki spontán közösségek, ma már ezeket tudatosan kell építenünk, kialakulásukért, fenntartásukért áldozatot kell hoznunk. Hívő emberként fontos megvizsgálnunk, hogy egyházi közösségeink valóban közösségnek nevezhetők-e. Vasárnaponként az ige köré összegyűlt emberek közösséget alkotnak-e? Milyennek látja gyülekezetünket az odalátogató? Hogyan válhatunk befogadó közösséggé? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket jártunk körül a sepsibodoki református gyülekezet presbitereivel és házastársaikkal a szeptember 23–24. között tartott presbiteri továbbképzőn Tusnádfürdőn.
A beszélgetések során megfogalmazódott, hogy sok tekintetben mentalitásváltásra van szükség. A presbiterek nem látogatók, hanem házigazdák az egyházi rendezvényeken, nemcsak fogyasztók, hanem munkatársak, akiktől nagyban függ az, hogy az odalátogatók befogadottnak érzik-e magukat. A közösség tagjai közötti kapcsolat inkább testvéri, mint baráti. Hiszen a gyülekezetünkhöz csatlakozókat nem választjuk szimpátia vagy egyéb személyes szempontok alapján, hanem kapjuk. Hitbeli testvéreink ők, akikkel leginkább a közös cél köt össze, valamint annak a tudata, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Fontos célunk, hogy a presbitérium is, mint a gyülekezet vezetőtestülete, igazi megtartó közösség legyen, melynek feladata a gyülekezet építése, a közösség formálása és erősítése. Nagyon hamar egyértelművé vált, hogy mindez csak úgy történhet meg, ha mindannyian megtesszük azt, amit meg tudunk tenni a nekünk adatott kegyelmi ajándékok szerint.
Lelkipásztorként nagyon jó volt látni a résztvevők lelkesedését és odaadását, amint egy maroknyi ember azon töri magát, hogy miként pásztorolja azt a gyülekezetet, amely rábízatott. A beszélgetések eredményeképpen konkrét vállalások, elhatározások születtek a résztvevők részéről. Adja az Úr, hogy ez a lelkesedés ne lankadjon, és áldozatos munkánk nyomán egyre inkább olyan közösségé válhassunk, amelyikhez jó tartozni, mert ott szeretet, egymásra figyelés van, azaz ott van az Úr.
Roth Levente lelkipásztor
