Gyermekkoromban a mi utcánkban, mindkét oldalon, gesztenyefák szegélyezték a kockaköves utat. Mondják, ezen az útvonalon vitték a vesztőhelyre Váradit és Bartalist, akkor ez még beépítetlen városrész volt, csak a domb tetején kialakított barompiacot látogatták sűrűn a városiak és a környékbeliek. Később az utca az egyik vértanúról kapta nevét, nem is változtatta meg egyetlen rendszer sem, pedig a múlt század első felében elég sűrűn váltogatták egymást, de még az utánuk zakatoló „vörös villamos” elvtársai sem bántották. Nevét mármint, mert egyébként az utcaképet alaposan megváltoztatták: ami útjában volt a „fejlődésnek”, azt mind eltüntették. A gesztenyefák azonban már a vívmánykor előtt gyökeret eresztettek az utca két oldalán, fejlődtek is szépen, míg belegabalyodtak a villanydrótokba, olyankor brutálisan visszavágták őket, de ismét koronát növesztettek, aztán következett a csonkolás, és ez így tovább. Vesztüket mégsem ez a végeérhetetlennek tűnő ciklus okozta, hanem valamilyen betegség, amely pár évtizede a környék összes gesztenyefáját megtámadta, néhol sikerült megmenteni őket, a mi utcánkban célszerűbbnek tűnt kivágni, helyettük – ha már úgyis teljes utcafelújítás zajlott – más díszfákat ültetni. Valamiféle szilva ez, ami ide került, termése nincs, pirosas levelei azonban mutatósak, közterületre ilyesmi való.

És növögettek a díszszilvák, már amelyek túlélték a törzsük kettétörhetőségének korát, mert egy időben épp az dívott errefelé, mit mondjak, a virtusnak másként is lehetne jelét mutatni. A megölt fácskák helyébe másokat ültettek a kertészetesek, így most van alacsonyabb és magasabb is a sorban, nem nagy baj, nem kell mindennek egyformának lennie, aki megélte az egyenruhás korszakot, érti, miről beszélek. Lényeg, hogy a díszszilvacsemetékből mostanára szép fiatal fák lettek, aki nem csak néz, hanem lát is, örömét leli bennük. És nagyon elkeseredik, amikor újra a vandalizmussal kell szembesülnie: az egyik fa, mint madár a törött szárnyát, úgy ejti földre dús lombjának oldalsó ágát. Hát emiatt álltunk le beszélgetni a távolabbi szomszéddal. Mert őneki is örömforrás, ami szép, s ha azt megcsúfolják, személyes sértésnek veszi. Eszmecserénket hát a kesergés határozta meg, búslakodtunk is teljes egyetértésben, hogy miféle népek élnek köztünk, sorjáztam én más példákat is a rongálásra, hozzátett ő is néhányat, s hogy soha nem kerül tettes a törésre-zúzásra, azon mindketten módfelett elcsodálkoztunk. Persze, nem lehet minden talpalatnyi felületet bekamerázni, de hát csak látja valaki, egy járókelő, egy udvarán füvet nyíró gazda, hogy valaki letöri azt az ágat, s ha megelőzni nem tudta a rongálást, legalább utólag szólná meg a rosszlelket. Csak hát az sem olyan egyszerű, így a szomszéd, mert annak következményei lehetnek, aki ilyesmire vetemedik, az a bosszúállásra is hajlamos – és akkor erre is soroltunk egymásnak példákat. Rossz szájízzel váltunk végül el, mindkettőnkben az emberiségbe vetett hit rendült meg.

Hazafelé azon gondolkodtam, a civil kurázsi vele születik az emberrel, vagy életének valamelyik szakaszában kell megtanulnia?