Ha címet kellene adni előadásának, valami olyasmi jutna eszünkbe, hogy „Hírszerző a gyóntatófülkében”, „Amikor a szekus megvallja bűneit” vagy „A korona nélküli király beszéde”. Első ránézésre ugyanis Hellvig beszéde tényleg bűnvalló jellegű: személyesnek hat, beismerni látszik az általa vezetett intézmény múltbeli és jelenlegi hibáit, tisztában van a SRI felemás megítélésével, eltökéltnek mutatkozik a Securitate örökségével való szakításra. „Persze, a SRI hibákat is elkövetett. Sokat, az eltelt 32 év alatt”, „Néhány ezek közül, amiket mandátumom előtt követtek el, súlyos hiba volt” – ilyen és ezekhez hasonló kijelentéseket tesz Hellvig, és szól még azokról a problémákról, amelyeket volt SRI-sek okoznak, akik „különféle emberek” vagy állami vállalatok mögött állnak, de beszél a beépített ügynökökről is, akik a stratégiai ágazatokban dolgoznak. Szokatlanul szókimondónak, a személyes élettörténettel fűszerezve pedig egyenesen őszintének tűnik a beszéd – igazán szakszerű, profi munka, bárki írta is, dicséretet érdemel.

Ami a felszólalás általánosabb üzenetét illeti, abban semmi meglepő nincs: Hellvig felidézi, röpke 32 év alatt milyen hosszú utat tett meg Románia a diktatúrától felzárkózni igyekezvén a nyugat-európai demokráciákhoz. A mai kor kihívásaira rátérve a liberális demokráciákat fenyegető két veszélyre hívja fel a figyelmet: szerinte ez a progresszív baloldal és a szélsőjobb, de leszögezi, úgy is lehet valaki hazafi, ha közben az európai értékek iránt elkötelezett marad. Voltaképpen tehát a kormányokon átívelő román államhatalom stratégiai krédóját mondja fel Hellvig – nincs is ezzel semmi gond, összességében tényleg jobb hely lett Románia azzal, hogy a nyugati utat választotta, és tagadhatatlan a gazdasági, társadalmi fejlődés is 1989-hez viszonyítva.

A legnagyobb gondok nem azzal vannak, amit a titkosszolgálati vezető mond, inkább azzal, amit „elejt” egy-egy rejtélyes utalás révén – ilyen a politikumot, gazdaságot, társadalmat átszövő titkosszolgálati befolyás –, leginkább pedig azzal, amit elhallgat. Mert hiába a meg nem nevezett hibák beismerése: ha elmarad a vétkesek felelősségre vonása, igencsak megkérdőjelezhető a „gyónás” hitelessége. És ha már a Securitate örökségétől való szabadulásról beszélt, talán nem ártana 32 év után végre tisztázni az intézmény születésének körülményeit is, ennek létrejötte ugyanis oly különös módon egybeesik Marosvásárhely fekete márciusával, hogy sokan élnek a gyanúperrel: éppen azok a sötét erők provokáltak ki véres összecsapásba torkolló magyar–román interetnikai konfliktust, amelyek érdekeltek voltak a Securitate utódjaként működő SRI létrehozásában.

Ha tehát valós az elszántság a Securitate örökségétől való szabadulásra, éppen az 1990-es marosvásárhelyi események felderítésével, a vétkesek felelősségre vonásával kellene kezdeni a megtisztulást. Az alkalomból születő őszinte, beismerő, személyes elemekkel tűzdelt beszédet mindannyian szívesen megtapsolnánk.