Aki nem meg-, hanem felvásárol

Péter Jánost, ezt a két keresztnevű embert nagyon sok szentgyörgyi ismeri, nexusok dolgában egyike lehet városunk leggazdagabb polgárainak. A valamikori sírkőfaragó kisiparos ma ingatlanközvetítő, annak viszont, abból ítélve, amit magam tapasztaltam, nem akármilyen. Telekügyeket bolygató riportjaim hatására maga jelentkezett, hogy — mint mondta — megmagyarázza nekem, miként ,,működnek a dolgok". Nem rejtette véka alá, hogy aggodalommal töltötte el, amit a teleküzérekről írtam, kerek-perec kijelentve, hogy ezzel bizony rontom az üzletet, mert bizalmatlanságot ébresztek azokban, akik eladnák földjüket. Nem tartom feladatomnak jellemezni ezt a közfigyelmet lekötő embert, akit mások nálam jobban ismerhetnek, itt annyira szorítkoznék, Péter János megszállott kapitalista, az áru- és tőkeforgalom szálláscsinálója, s a maga meggyőző erejében feltétlenül hisz. Nem titkolta, több tíz hektárja van Szentgyörgy környékén, és száz hektárok vásárlásának közvetítésében vett részt.

Bizonyára emlékeznek még a szentgyörgyiek a kilencvenes évek elején, a visszaszolgáltatások első hullámát követően, Péter János Vadász utcai házánál valósággal sorban álltak azok, akik túl akartak adni földjeiken. Erről meséli most az ügylet hőse — szemben másokkal, büszkén vallja, hogy célja nem a megvásárlás, hanem a befektetői célzatú felvásárlás volt —, nem titkolva, hogy a Kolcza-tagbeli változások kezdeményezőjének tartja magát.

— Amikor a 18-as törvény megjelent 1991-ben, az jogot adott arra, hogy az állami gazdaságba került földek után 50 árat természetben kapjon vissza a volt tulajdonos, függetlenül attól, mennyije volt korábban. Kezdték kiosztani a szépmezei síkon a városi földeket. Akkor merült fel az ötlet, hogy Szépmezőn csak burjántenger lesz a kiosztott szántókon, jobb lenne, ha az állami gazdaság elcserélné a várossal a Kolcza-tagbeli földjeit, és a város ott adná ki az emberek jussát. Mindkét fél jól jár, a tulajdonos is, az állami gazdaság pedig első osztályú földet kapott a fenti agyag helyett. Az állami gazdaság különben nem tudta volna eladni az erdő alatti legelőt, ott csak gazdálkodni tudott volna. A csere hát kölcsönösen előnyös volt.

A mindkét irányú előnyösség csak úgy magyarázható, hogy a városvezetőségnek szándékában állt a fejlesztés során a beltelkesítésbe bevonni a Kolcza-tagban újonnan szerzett kültelkeit is. Ennek nem mond ellent az, ahogy alanyunk beszámol az eseményekről, amiből kiviláglik: egyesek azért többet tudtak másoknál, s az információ bizony, mint sokszor, most is pénzt ért.

— Sejtették-e, hogy ott, fenn városnegyed lesz valamikor?

— János bácsi igen. És még nagyon kevesen. Hirdetésemre, mely az újságban is megjelent, hogy én 50 árért egymillió lejt adok, rengetegen jelentkeztek. Jöttek, én megírtam a szerződést — persze, előbb meggyőződtem, hogy valóban joga van a földhöz, nemcsak ő tartja úgy — , s amikor aláírta, a millió lej ki volt téve az asztalra, tehette a zsebébe. Ami érdekes, annyitól földet vettem, de egy sem kérdezte, hogy érdekel-e, hol fekszik az a föld. Persze, engem nem érdekelt, se az, hogy hol van, se az, hogy megganyézták-e, mint egyik bácsi bizonygatta. Számítottam rá az első fázisban, hogy lesznek, akik gáncsoskodni fognak. Mert milyenek az emberek? Mindig voltak, vannak és lesznek, akiket zavar, ha más belelát a dolgokba, és érvényesülni akar. Miért legyen kövér kecskéje a szomszédnak, amikor nekem nincs? Na de az érdekes és a meglepő az volt, hogy a városvezetőség részéről, amikor a gödrön aluli elosztás folyt, senki keresztbe nem tett. Nem akart senki engem visszalökni az üstbe — ismeri a viccet a pokollal —, mert ki akarok mászni. Hanem azt mondták: mit csinál ez az ember? Hát az egy okos dolog, csináljuk’sza mi es! És kiszélesítették a visszaadható körzet határait, s akkor döntötték el, hogy kiosztják az árok, a gödör fölötti részeket is, fel egészen az erdő aljáig. Tehát nem úgy reagálták le a dolgokat, hogy letámadtak.

— Akkor határozták volna el, hogy beltelkesítik?

— Már el volt határozva, de első lépésben kisebb volt a kör. Hát ez nekem nagyon jólesett.

Jobb, mint a bankbetét

— Hányad része volt az öné, mennyit vásárolt össze?

— Sokat vásároltam, azóta el is adtam, most nincs egy darabom sem. Mert volt nekem egy problémám, és az van s lesz. Nincs nekem annyi pénzem, hogy az egész világot megvásároljam, csak egy kicsi, s avval próbálok minél okosabban gazdálkodni. Viszont vannak emberek, akik bennem látták azt, aki helyesen gondolkozik, s aki mellé áll, és kulizik, ha kell. Letalpalja a dolgokat, nemcsak eltervezi. Azok megfogadtak.

— De csak nagy haszna volt önnek is belőle!

— Persze. A haszon mindig a kockázat és a befektetés arányában alakul. De én másnak többet vettem, mint magamnak. Mai nap is azt teszem. Én vállalom azt, hogy felvásárló vagyok, több száz hektárt vettem így. A szimbolikus egy százalék jutalékért kigondolom és letalpalom, véghezviszem, hogy mindenkivel becsülettel szembe merjek nézni.

Ezt némileg értetlenül hallgattam, tudomásom szerint minden hivatalos ingatlanügynökség három százalékot kér ugyanis, de az alany kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő egynél többet nem vár el, igaz, a bankoktól, ahova kölcsönért folyamodnak az emberek, azoktól is egyszázalékos jutalékot kap szerződéses viszony alapján a kiközvetített ügyfelek után.

Hogy mennyit vett, nem árulta el, azt sem, mennyinek a közvetítésében vett részt. De állítása szerint azóta valamennyit eladta, s hogy mekkora haszonnal, arról fogalmat alkothatunk a válaszból.

— Vettem ugye kétszáz régi lejért négyzetméterét a kilencvenes évek elején, mert fél hektárért egymilliót fizettem, és eladtam a legutolsó 50 árat, úgy öt éve, 20 euróért négyzetméterét.

Az tehát húszezer euró egy tételre, régi lejben 700 millió körül, az infláció beszámításával jóval kevesebb, de azért szép summa, és kiemelkedően nagy haszon lehet.

A hatalmasan megugrott, münchenivel vetekedő botrányos telekárra különben eredeti magyarázattal szolgál. Szerinte az árat a hivatalok verik fel azzal, hogy az ügyintézés nehézkes, sokba kerül, akadályokba ütközik. Hogy miként érti, erre kitérő választ ad. A spekuláció vádját hárítja, de elismeri, hogy akik ott fektettek be, ,,azok pénzes emberek, azoknak nem sürgős az eladás, mert nem szorulnak rá. Köszönik szépen, jobb helyt van ott a pénzük, mint a bankban. Azoknak a kezükből nem is lehet kivenni azt a földet, az legfeljebb egy forradalommal sikerülhet, másképp nem".

Egy javaslat

A Kolcza-tagnak pillanatnyilag csak a Kolcza-árok és a fenyőerdő közötti része beltelekké nyilvánított, tehát mindössze egyharmad része beépíthető. Körülbelül 25 hektárról van szó, mely az Újtelep meghosszabbításaként nyúlik fel egészen a lombhullató erdőig. Péter Jánost az ettől dél felé, egészen az előpataki útig elterülő, kb. ötven hektár sorsa izgatja, egyelőre városi külterület, melyet már szintén mind kiosztottak tulajdonosaiknak, tehát bekerülhetne a földforgalomba. (Erről írtuk pár hete, hogy négyzetméterenként öt-hét euróért lehet ott földet venni, míg az árkon túl a száz euró járja.) Hamar kiderül, hogy tulajdonképpen a nyilvánosság elé is azért kíván lépni, mert eddigi információira alapozva, illetve elolvasva a sorozat írásait, bennük a Bálint József alpolgármester által felvázolt terveket a fiatalok kedvezményes áron való telekhez juttatásáról, az árszint lenyomásáról, magának a helyhatóságnak tenne javaslatot a közreműködésre.

Dióhéjban összefoglalva: Péter János felajánlja ingatlanközvetítői kapcsolatait egy nagyobb szabású akció lebonyolításához.

— Politikai egyetértés kell hozzá, és hozzáállás, semmi egyéb. Segítségre nem szorulok, csak ne tegyenek keresztbe. Kész vagyok szerződést kötni a várossal, bízzanak meg engem, és én hajlandó vagyok minimum negyven hektárt biztosítani, tervekkel, jóváhagyásokkal együtt húsz euró per négyzetméteres áron.

— Önnek ez már birtokában van?

— Nekem ott nincs. De ismerem a viszonyokat, ott már történtek vásárlások. Többet nem tudok mondani, mert ettől én már elveszteném az egy százalék jutalékot, ami azért jár, mert működik az agyam.

Nem részletezi, de további faggatásra annyit elárul, hogy ügynöki megbízás birtokában szerződést kötne a mai tulajdonosokkal, hogy a jóváhagyásokért cserébe azok nem adják el 20 eurónál drágábban a földjüket, azt a város vagy más megvehetné, esetleg némi felárral adhatná tovább az építkezni kívánóknak. Így látja biztosíthatónak az alpolgármester által javasolt harminceurós árszint megtartását. Persze, a terület beltelekké minősítése e műveletek lezárásaként következhetne be, különben a spekuláció ide is betör.

*

Bármit gondoljunk róla, mindenképpen méltánylandó, hogy miután a sajtó igyekezett homályt oszlatni e szövevényes ügyekben, maga is a közvélemény elé áll javaslatával, csak üdvözölhetjük e próbálkozást. Nem reklámügynöke ugyan senkinek — a megbízatásról például úgy vélekedik, hogy azt pályázati úton kellene kiadnia a városnak —, de úgy véli, a közvitát kezdeményező embert meg kell becsülni. Az elképzelés maga lehet eszmecsere tárgya, az alany szemlátomást számol ezzel, és nem tart tőle. Leginkább figyelemkeltő benne az a 20 eurós ár, ami, adva lévén a szomszédos övezet 100 eurós ára, mindenképp alkalmas lenne az árszint leszorítására, arra, hogy minél többek számára tegyük hozzáférhetővé a házépítést. Jogi, gazdasági, gyakorlati oldalát mindenképpen jó lesz meghányni-vetni a döntés előtt, lapunk szívesen lesz partnere a véleményt nyilvánítóknak.

Ui. Amúgy egyéb ötletei is vannak Péter Jánosnak. Halastavat épít most a Kolcza-árokban magának, úgy véli, ,,ha a legelő fölé magasodó ponkot betaszítanák a gödörbe, akár többlépcsős tavat is létrehozhatnának, s igazi üdülőövezetet köréje" a város és a leendő szomszédok nagyobb örömére.