Az 1848. október 16–18-án Agyagfalván tartott Székely Nemzeti Gyűlés évfordulójához közeledve Történelmünk rovatunkban három részletben közlünk szemelvényeket Egyed Ákos történészprofesszornak a Honismeret folyóirat 1999. évi (27. évfolyam) első számában megjelent, Az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés című tanulmányából. Folytatás tegnapi lapszámunkból.
Felhívás a románokhoz és a szászokhoz
Az előterjesztések további pontjában a szász és a román nemzetekhez intéztek felhívást, amely kifejtette s több ezer példányban kinyomtatva az erdélyi nemzetek tudomására hozta: a székely nép azért gyűlt össze Agyagfalva terére „ezen vészes időben, midőn a királyi szék szintúgy, mint az ország bátorsága pártütők által támadtatott meg, midőn nemzetiségek ürügye alatt harc folytattatik a bécsi kamarilla által, melynek Jellasics gyalázatos bérszolgája, s több mások is”, hogy arról tanácskozzon, „miként lehessen testvériesen helyreállítani a békét, s ennek áldásaiban megvédeni a királyi széket s az ország megtámadott belcsendét”. A gyűlésre összeült székelység – folytatódik az erdélyi népekhez intézett proklamáció – kész oltalmazni a népek kivívott szabadságát, s bár ő „semmit sem nyert” a forradalomban, őszintén örvend annak, amit mások nyertek. Ezért elvárja mind a szászoktól, mind a románoktól, hogy „keblükben minden törvényellenes bujtogatásokat megszüntetvén, a bujtogatókkal statárialiter bánjanak”, fogadják el a király által szentesített uniót, engedelmeskedjenek a független magyar minisztériumnak, katonával és pénzzel segítsék az országot.
Ennek az előterjesztésnek a nyomán született a „Szász és Román testvérek, polgártársak!” című kiáltvány, amely valóban békés szándékú és hangvételű: „Békét óhajtunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük. (...) Mü tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvetöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni. Mü barátai vagyunk a volt jobbágyok új szabadságának. (...) Mü a közös teher viselését és jog egyenlőségét óhajtjuk s nyílt ellenségei vagyunk mindennek, aki ezekkel ellenkezőt akar.”
„A Székelyföld minden polgára egyenlő”
Az agyagfalvi felhívás erőteljesen hangsúlyozza – bár erre általában nem figyel fel a szakirodalom – a nemzeti szabadság védelme mellett a polgári szabadságjogok: a jogegyenlőség, a közös teherviselés, a jobbágyfelszabadítás fontosságát. Ezeket az elveket szentesített törvények mondták ki, Erdélyre is érvényesek, de a székely sajátosságok miatt a Székelyföldön még nem tudtak kellő mértékben gyakorlati érvényt szerezni nekik. Ezért sokan a székely társadalom belső kérdéseinek a megoldását is Agyagfalvától várták. Sajnos a hivatalos, nagyon szűkszavú jegyzőkönyv nem tért ki eléggé erre a kérdésre, bár teljességgel nem hiányzik belőle. Az előterjesztések második pontjának összefoglaló mondatai szerint az agyagfalvi határozatokat a székelység kebelében minden személyi különbség nélkül, a jog és kötelezettségbeli egyenlőség alapján kell életbe léptetni.
Nem volt jelentőség nélküli az a tény sem, hogy a székely fórum a fentiek által maga nyilvánította ki a régi rendi-feudális székely nemzet megszűntét, s fogadta el a társadalmi szerkezet polgári jogalapját. Ebből következően a székelység önmagára is kötelezőnek ismerte el az erdélyi országgyűlés jobbágy-felszabadító törvényét, a közös teherviselést és egyebeket. Továbbá határozatban mondták ki a határőri rendszer megszűntét, elvetették a Habsburg érdekeket védő határőri intézményt, s elhatározták elszakadásukat a General Commandótól, egyben a Gubernium hatáskörétől is. Ez azonban nem jelentette a királysággal, a monarchiával való szakítást; Mikóék vigyáztak arra, hogy ne is lehessen akként magyarázni, ezért a székely nagygyűlés hűségesküt tett a királyra. Amikor aztán ezt követően a nemzeti gyűlés felesküdött a magyar felelős minisztériumra és a magyar alkotmányra, teljesen azonosulva a forradalom eredményeivel és célkitűzéseivel, határozottan kijelölte a székelység helyét az 1848 őszén kialakult helyzetben. S hogy ne maradjon csak elvi síkon, a gyűlés az erdélyi ügyek irányítását a Vay Miklós kormánybiztos vezetésével működő kormánybiztosokra ruházta, katonai főparancsnokká pedig Sombori Sándor lovas ezredest nevezte ki.
Határozatot hoztak arról is, hogy mind a határőr-katonaság, mind a nemzetőrök a 19–25 évesek honvédseregekké alakítandók, ezek saját tisztekkel látandók el. Az erdélyi városokba magyar katonaságot szállásoljanak. Mivel Brassó-vidék magyar „csángó” falvai – Apáca, Bácsfalu, Csernátfalu és a többiek – arra kérték a nagygyűlés vezetőségét, hogy ők is a székelység honvédelmi rendszeréhez tatozhassanak, Horváth Albert háromszéki főkirálybírót megbízták az ügy elintézésével.
A székelység a magyar nemzet része
Külön hangsúlyozandó annak a történelmi pillanatnak a kivételessége, amelyben a székelység – a magyarságnak ez az eleddig sajátos, földrajzilag elszigetelten élő csoportja – a fentiek szerint cselekedett: akkor mondott le külön csoportérdekeiről s vállalta tudatosan a közös sorsot a magyarsággal, amikor Erdélyben a magyarok veszedelemben forogtak. Itt felmerülhet az az ellenvetés (kétely), hogy ezt a magatartást a radikálisok kényszerítették rá a székelységre. Ebből annyit látunk igaznak, hogy a mérsékelt vezetők, Mikó Imre, Berde Mózes és a többiek valóban csak Berzenczey László és társai nyomására mentek el a végsőkig a Monarchia erdélyi kormányzati szerveinek elutasításában, de hajlandók voltak elfogadni a többség akaratát. Mert a nép és a nemesség nagy része a legnagyobb mértékben lelkesen vállalta a forradalom s a magyarság védelmét, mert Berzenczey és pártja révén meggyőződött saját nemzeti érdekeinek veszélyeztetettségéről. Mikó Imre jelentése efelől nem hagy semmi kétséget.
Mikó Imre az első napi tanácskozás eredményeit összegezve írta Vay Miklós főkormánybiztosnak Agyagfalváról: „Nem mellőzhetem itten örömmel felemlíteni azt is, hogy (...) az összes Székelység, az új alkotmány és kormányrendszer erősbülése iránti szíves óhajtását, annak és a hazának védelmére mindenkori készségét leírhatatlan magasztos lelkesedéssel fejezte ki s másképpen is e szép népnek láthatók voltak jelei hazája és nemzete iránti szeretetének, típusa eredeti harciasságának mit Magyarnak csak látni is öröm és büszkeség lehet”.
Mikó tehát lelkesedett, s pillanatnyilag aggodalmaskodása is háttérbe szorult. De ez a naiv hiszékenység, amely egyébként nemcsak őt, hanem Vayt is jellemezte, ismét kiütközött: szerinte a császári tisztek, akik közt az idegenek többségben voltak, őszintén felesküdtek a magyar kormányra. Holott a székely katonai akció rövidesen bekövetkező kudarcának egyik oka e tisztek szándékos kötelességmulasztása, illetőleg másoknak bizonytalankodása volt.
Folytatása hétfői lapszámunkban
