Miet Warlop „vizuálművész” alkotásával először találkozhatott a romániai közönség a nyolcadik pulzArt fesztiválon; a szó hagyományos értelmében vett színháznál kicsit kevesebb és kicsit több is volt a Belgiumból érkezett After All Springville című produkció.
Különböző tárgyak jelentek meg a színpadon, ezért leginkább talán bábszínházra emlékeztetett az előadás, de mégsem ilyenként tekintettünk rá, hisz egyértelműen nem ilyen szándékkal készült: semmilyen konkrét történetet nem akart elmesélni, csupán viszonyokat vázolt, meglepő színpadi ötleteket villantott fel, nagyszerűen kiaknázva az adódó helyzetek komikumát. Inkább performance volt, mint színházi előadás, nem következtek egymásból és nem voltak egyértelműen befejezve az elindított történések, jelenetek. Hosszú állóképek és meglepő színpadi mozzanatok, fordulatok álltak kontrasztban egymással, konkrét szöveg nem volt, csak némaság és artikulálatlan hangok.
A díszlet egy kartonház, oldalán hatalmas biztosítékdobozzal. Ennek a doboznak azonban emberi lábai voltak, és időnként felfújt egy lufit. Később a lábai is megmozdultak, de mielőtt elindulhatott volna, váratlanul kirobbant a ház ablakán egy fiatalember egy teli szemeteszsákkal... Aztán hátulról megjelent egy hosszú orrú, pontosabban hosszú csövű kartondoboz, egy női lábakon tipegő asztal, majd egy iszonyúan magas férfi, aki halandzsa nyelven beszélt. A hosszú orrú kartondoboz kicsit szomorú volt, de egyben kíváncsi is, az asztal egy vázával a hátán járt-kelt, míg roskadásig meg nem pakolták csuprokkal, poharakkal, pezsgővel, a magas férfi lábai pedig felsőtest nélkül is nagyszerűen elboldogultak ebben a különös világban. Egy morcos fiatalember is fontos szereplője volt a történetnek, aki mindent igyekezett kettéfűrészelni – orrot és embert egyaránt.
Vicces és egyben groteszk is volt, amit láthattunk. Sajnáltuk a többször is kisülő biztosítékdobozt, de közben nevettünk rajta, izgatottan figyeltük a különböző tárgyak között körvonalazódó viszonyokat. Minden gesztus hatalmasra nőtt a színpadon, a tárgyak jól ismert emberi vonásokat kaptak, a rajzfilmszerű túlzások pedig fokozták a szerteágazó események humorát.
Az utolsó jelenet volt a hab a tortán: egyszer csak hangos zúgás támadt, majd egy felfújódó hatalmas „csáprendszer” szétnyitotta a kartonházat, és betöltötte előbb a színpadot, majd a nézőteret is, már-már félő volt, hogy leveri a reflektorokat, és olyan pusztítást visz véghez, akár egy elefánt a porcelánboltban...
Minden új ötlet meglepő volt, de szerves részét képezte az előadásnak, ami a rendező kreativitását dicsérte, a kivitelezés minősége azonban elsősorban a játszók érdeme volt. Amit a testükkel vagy adott esetben csak a testtartásukkal elműveltek, kifejeztek, nagyszerű látványt, hangulatokat teremtett. Szokatlanul új és izgalmas formáját fedeztük fel tehát az előadóművészetnek az After All Springville című előadás által, mely rendkívül eredeti módon ötvözte a naiv tisztaságot, játékosságot, humort, és olyan erős képekben fogalmazott, melyekre minden bizonnyal még sokáig emlékezni fogunk.
