Nagy D. István
Tulajdonképpen elkeserítő, mégis be kell látnunk, külön elismerést érdemel Romániában az a politikus, magas rangú vezető, közszereplő, aki tiszta lelkiismerettel kijelentheti, hogy tudományos fokozatát minden kétséget kizáróan becsületesen szerezte meg, és valóban kiérdemelte a neve elé biggyesztett két betűt (no meg persze az ezzel járó szakmai tekintélyt, álláslehetőséget és a megemelt közhivatalnoki bért). Hogy miért lenne szükség egy ilyen kitüntetésre? Nos, a válaszért elég az elmúlt egy évre visszatekinteni és máris elborzadhatunk: egymást érték a plágiumbotrányok, számos kormánytagról derült ki gyors egymásutánban, hogy bizony alaposan elmélyült mások munkásságában, s az ott olvasottakat forrásmegjelölés nélkül állította be saját gondolataként.
Sőt, a napokban még egy úgynevezett önplágiumra is fény derült Virgil Popescu energiaügyi miniszter jóvoltából, aki ugyan nem más munkáját lopta el, hanem a sajátját adta el többször, kimerítve ezzel a kettős közzététel tényállását. Ez ugyan nem törvénytelen, de erkölcsileg eléggé kifogásolható, és feddhetetlenségi kérdéseket vet fel a tárcavezető így sem túl fényes megítélésű személyével kapcsolatban. Tény ugyanakkor, hogy Virgil Popescu csak kispályás ebben a mezőnyben. Nyilván nehéz felülmúlni például Sorin Câmpeanu teljesítményét, akiről oktatási miniszterként derült ki, hogy nem idegen tőle az, hogy másoktól másoljon doktori dolgozatot. De bármerre nézünk, igazi nehézfiúkkal van tele a pálya: egykori és jelenlegi kormányfőkkel, „kőkemény” tárcák – hadügy, belügy – egykori és mostani vezetőivel kell versenybe szállni, s olyan egyéni teljesítményeket kell felülmúlni, mint a csúcstartónak nyugodtan kikiáltható Petre Tobă volt belügyminiszteré, aki doktori disszertációjának több mint kétharmadát másolta, természetesen a forrásmegjelölés és más efféle apróságok mellőzésével.
De talán nem is az a legnagyobb gond, hogy plágiumot követtek el. Lehetne megértőbb velük az ország: a nemzet sorsának szörnyű terhe fekszik a vállukon, nincs idő hosszas fejtegetésekre, elmélkedésre, gondolatokat megfogalmazni, papírra vetni. Kénytelenek csalni. Magyarázatként ez nyilván elfogadhatatlan és egyben dühítő, de távolról sem annyira, mint az érintettek reakciói arra, amikor így-úgy, de csak kibújik a szög a zsákból. Bősz tagadás, félrebeszélés, titkolózás, fenyegetőzés, kapaszkodás a titulusba, székbe, sőt: megannyi sunyi próbálkozás arra, hogy prókátoros csűrés-csavarással, szabálymódosítással a maguk javára oldják meg a dolgokat.
Legalább ekkora probléma ugyanakkor, hogy ezek az emberek nyugodtan összeollózhatták a dolgozataikat, könyveiket, és hosszú évekig nem tűnt fel senkinek, hogy micsoda lenyúlást követnek el. Adja magát a kérdés: eljutunk-e valaha oda, hogy ebben az országban legalább pár területen (így a felsőoktatásban) a rendszerszintű csalás, lopás (és az ezzel való cinkosság) ne legyen természetes, és az erre vetemedők ne leljenek termékeny talajra? Ne feledjük, később többen közülük az ország és a mi sorsunkról döntenek majd.
