Lőrincz P. Gabriellát (polgári nevén Zselicky Gabriella, született 1982-ben) a kárpátaljai Beregszász küldte a magyar irodalomba, a mintegy 24 ezer lakosú városban él Kárpátalja legnagyobb magyar közössége. A verseket, esszéket, novellákat író szerző 2008-ban jelentkezik az irodalomban, első verseit az Együtt, a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata közölte. 2009-ben saját kötettel jelentkezik, a Karcok (Intermix Kiadó) címet viselő munka hamar a figyelem központjába kerül, a szerzőt számos író-olvasó találkozóra meghívják, ugyanezen évtől a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet munkatársa lesz.
Ő maga így vall az irodalomra való találásról, a verselésről, művészetről: „Harmadik lánygyermekként már nem volt túl nagy igény a létemre. Gyermekkorom nagy részét nagyanyámmal és a könyveimmel töltöttem. A versírást tanári indíttatásra kezdtem ízlelgetni, még tizenkét évesen. Aztán énekeltem népdalt, tanultam színjátszást és szavaltam. Mindig kapcsolatban álltam az irodalommal. Két fiúgyermek szólít édesanyjának. Az élet nem volt túl kegyes hozzám, de a nehézségek ellensúlyozásaként megadta a lehetőséget, hogy a versek által átélhessem a teremtés csodáját. Mint minden művészet, a költemény is varázslatos dolgokat létesít. Mozdulnak a tárgyak, élednek a holtak, beszél a lét. Ebben a világban találtam meg azt a kifejezésmódot, amit mindig kerestem. Igyekszem emberközeli és érthető lenni. Bár sokak szerint ez elcsépelt és unalmas, de hiszem, nyitott lelkeket találnak költeményeim, mely szürke világunkban szín.”
Második verseskötetével 2012-ben jelentkezik Fény-hiány címmel, szintén az Intermix Kiadó gondozásában. A több ciklusra oszló kötetben nem éppen könnyű mondanivalójú versek forognak Isten, a hit, az anyaság, a kisebbségi lét körül: „Írom a porba, homokba, / Vésem a márványba, kőbe, / Ordítom a temetőbe, / Hogy Te! / Mert Te vagy a céda, a lator, / A teremtő és eltörlő. / Téged kérlek, vagy féllek, / Téged hallak, / De nem hallgatok Rád. / Oltáros áldozatom is csak Tiéd”. (Te)
2013-ban megkapja az Együtt folyóirat Nívó Díját, 2014-ben tagjai közé választja a Magyar Írószövetség. 2016-ban jelentkezik újabb verseskötettel, melynek címe: Szürke (Intermix Kiadó). Az elmúlt évek csak érlelték költészetét, tematikái közé belopja magát az erotika is: „A nők talán ölelni vágynak / Simulni erős férfitesthez / Anyából nővé növekedni / Adni mindenből mindent / A szerető összes bájával / Selyemtakarók alatt / Izzadt reggelig szeretni / A nők talán csodára vágynak. (Erotika)
2016-tól az Előretolt Helyőrség Íróakadémia mentora, 2017-től az oktatója. Az Íróakadémiának nagy szerepe van a fiatal tehetségek felfedezésében és gondozásában, lehetőséget nyújt a megjelenéshez, az antológiákban való szerepléshez, majd saját kötethez is juttatja az arra érdemeseket.
Következő, negyedik kötete, az Átszállás előtt már a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kiadásában, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia program keretében jelenik meg 2018-ban. Ugyanebben az évben megkapja az Irodalmi Jelen Költészetdíját. Mivel egyre több szakmai szál köti Magyarországhoz, családjával 2019-ben a Nógrád megyei Szandára költözik, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja lesz. 2020-ban megkapja a Térey János alkotói ösztöndíjat, 2022-ban Bella István Díjban részesül.
2021-ben két kötete is napvilágot lát, ugyancsak a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. kiadásában. A Könnytelen madonnák úgymond vegyes kötet, ebben jelentkezik először prózával a szerző. Novellái már-már könyörtelenek, az élet tragikus, erős oldalát mutatják meg, egy olyan valóságot, melyben egyszerre van benne a kárpátaljai lét, de a szenvedő, érző és értő ember élete is. A novellák mellett – bár ez általában merész vállalkozás – remekül megférnek a versek is: „Megszerethetnénk egymást / És szeretném ha a cseléd / Irigykedve cserélné ki a lepedőnket / Ha kisercenne a vér a hátadon / Ha nem engednél szabadulni az ölelésből” (Párnák és tömegsírok) A második kötetben, a Reflexiókban esszék és tárcák találhatók, gyűjteménye ez a különféle lapokban megjelent publikációnak.
Sepsiszentgyörgyi szerzői estjére október 21-én, pénteken 18 órakor kerül sor a Bod Péter Megyei Könyvtár Olvasótermében, beszélgetőtársa e sorok írója.
Miklóssi Szabó István
Lőrincz P. Gabriella
Hideg
Hideg van.
Újra fűteni kell,
Mert egyedül, hidd el,
Én is megfagyok.
Hiába állnak strázsát ágyam mellett
Kivont karddal angyalok.
Hideg van.
Kopárra vetkezett a dúslombú erdő.
Karomba ringatnám gyermekem,
Üzenetben szól:
Nincs ideje. Felnőtt.
Vagy jöhetnél, mert fázom,
Ölembe hajthatnád fejed.
Azt mondod, késő,
Ősz van, hideg, nem lehet.
ellenállás
a sarokban egy maroknyi isten
kukoricán térdel
kiirtják a fákat
mindenki jól vizsgázott
a jegyek
szép kerek számok
ha vége lesz
majd kiderül
melyik mit jelent
számmisztikát fejtegetnek
lótuszülésben
az éhező gyermekek
bálványok vigyorognak
feszül a hurok
nem tudod ki tartja a kötelet
virágot ültetek
Asszonyélet
Ki melled bimbócskáját oly vígan osztod szét,
S ki ágyékodat őrzöd vénségedig,
Rest vagy, nem teremsz gyümölcsöt,
Méhed megdicsőül, méhed megveretik.
És te ki feláldozod folyton önmagad,
Szoptatáskor melled megreped,
Rút gyermeket hozol a rút világra,
Áldott a testednek visító virága.
Elnyűtt test csak mind az asszony
Imácskáját, mind térden rebegi.
Segítse az Isten, míg tudja,
Szeresse a férfi, míg teheti
Mikor félted szép kebleit
S mikor majd féreg rágja szét
Légy bölcs, te férfi,
Zárd le majd békével szép szemét
Parancs
A katona lőtt, bombát indított, talált.
Sikeres napja volt.
Gyermekkórház, öregek otthona, rehabilitációs központ.
Éjjel fáradtan hazatér,
Átöleli az asszonyt,
Megcsókolja,
Megsimítja gyermeke fejét, aki játék katonával játszik.
Apuka! Mi a parancs? Mondj egy célpontot, és lövök, csak, kérlek ne a macit.
A mosogatótálból a vizet
Az udvarra löttyinti, és rágyújt.
Éhség
Az anyákat meg kell enni.
Én három évig ettem őt,
Aztán elfogyott.
Megtanultam úgy felfalni,
Hogy ne okozzak bánatot.
Nekem nem fájt, ő nem sírt.
Én évekig, míg rágtam őt,
Azt hittem, hogy attól él.
Abbahagyni nem is mertem,
Élete nyár, halála tél.
Most gyermekem, ki húsom rágja,
Retteg anyja romlandó részein,
Könnyes kis szemével néz a mára,
Holnap koporsót farag, súlyos rönköt tartva
Aprócska térdein.
Anyám sótlan volt.
Néha keserű, sosem édes.
De nem válogat a gyermek,
Aki anyja húsára éhes.
Mert hús volt ő és nem számított
Akkor semmi más.
Csak vércse számat folyvást teletömjem,
Hittem, az Isten úgyis megbocsájt.
