1944 októberében megszületett nagybányai vitéz Horthy Miklós kapitulációja, aki déli 12 óra körül bemondta a rádióban, hogy „nem akarja látni tovább vérezni a magyar katonaságot” és kapitulált.

Mindnyájan azon örvendeztünk, hogy vége a háborúnak, de úgy egy óra múlva felcsendült a nyilasok indulója és éltették a vezért, Szálasi Ferencet, aki ismét harcra buzdította a hadsereget.

Parancsot kaptunk, hogy a fiatal katonák, tisztek és mindazok a fiatalok, akik a tisztek hozzátartozói,  kötelesek a magyar honvédség harci egységeinél jelentkezni. Így vonultam be a 70/2-es gyalogezredhez. Hajmáskéren, a gyakorlótéren képeztek ki. Ott mutatták be, hogyan kell kezelni a tankelhárító Faustpatronokat, gépfegyvereket és általában a gyalogsághoz tartozó fegyvereket.

A gyakorlat pár napot tartott, aztán bevetettek Székesfehérvár mellett. A falu teljesen le volt rombolva, szét volt lőve. Az utcák hullákkal voltak tele. A parancs az volt, hogy öt lépés távolságra egymás mögött haladjunk. Öt töltényt adtak. Egész éjjel jajgató katonák mellett haladtunk el, akik hanyatt feküdtek a járda szélén, és arra sem volt már erejük, hogy imára kulcsolják kezüket.

Amikor kiértünk a falu szélére, a temető közelében, harci alakzatban ráfeküdtünk a hóra.

A zörejekre az oroszok felfigyeltek, és katyusáikkal kezdtek tüzelni ránk, oly pontosan, hogy előttünk a hó megolvadt, de szerencsénkre a Sztálin-orgonák szórása nem ért el bennünket. Közben megjelentek a tankjaink, az utcán elhullott tetemeket porrá taposták-zúzták. Velünk szemben, a domb­oldalon hét orosz tank volt látható, amiket rövid idő alatt ki is lőttek.

A hatalmas orosz hadsereg viszont, mint a hangyák, úgy nyüzsgött a csatatéren. Mi úgy négyszázan lehettünk, hatvanan úsztuk meg ezt az ütközetet. Amikor kilőttem az öt töltényt, mérgemben eldobtam a puskát is, később egy terebélyes körtefa alatt kerek táras géppisztolyra találtam. Amikor visszavonultunk pihenőre, egy német osztag haladt el mellettünk, a géppisztolyt kivették a nyakamból, így fegyver nélkül gyalogoltam tovább.

Utam Győr felé vezetett, ahonnan Bősnél újraszerveztek és gránátvetőnek tettek. Innen átmentünk Dunaszerdahelyre, itt tanyázott a 27-es gyalogezred is. Itt találkoztam két mikós tanárommal: Harkó Józseffel és Bodó Jenővel, de két mikós diák ismerősömmel is: Hadnagy Istvánnal és Vajna Gáborral. Amikor meglátták oldalamon a nézőkét, amely a gránátvetőhöz tartozott, így szólt Harkó hozzám: – Mi van, még pisztolya is van? – s a vállamra ütve mondta: – Magából még ember lesz!

Sajnos, nem sokáig beszélhettünk, hisz menetelni kellett tovább, hóra feküdtünk, hóról keltünk, szüntelen meneteltünk. Bodó Jenő francia szakos tanár volt, Harkó tanárral együtt a 27-es tüzérségnél szolgáltak zászlósi rangban.

A Csallóközben pár hetet pihentünk. A koszt fogytán volt és gyenge. Mégis az vigasztalt, hogy a zöld pázsiton jobban lehet aludni, mint a havon. A csallóköziek bizony maguknak valók voltak. Az ablakaikon áradt ki a diós csíkmák és a túrós csíkmák fenséges illata, melytől a hasunk még jobban korgott. Ahhoz, hogy élelemhez jussunk, felszereléseinket, ruházatunkat kellett eladnunk.

Húsvét nagypéntekén több menekült katona érkezett a 27-es székely gyalogezredből. Voltak közülük, akik az orosz hadsereg elől menekültek, de voltak olyan katonák is, akiknek egyik szemüket szúrták ki, s akik felfogadták, hogy golyószórójukkal az utolsó leheletükig fognak harcolni az oroszok ellen.

Húsvét nagyszombatján két merinói bekecset adtam el öt tojásért, hogy a horpacomnak eleget tegyek. Ugyanaznap, délután, jött a parancs, hogy indulni kell Molocki községbe. A századosunk egy járőrt küldött előre, hogy kikémlelje az orosz hadsereg előrenyomulásának irányát. Az előőrsparancsnok egy Katona nevű tartalékos zászlós volt, lemhényi lakos. Az előőrs egy 15 tagú lovas kozák csapattal találta szemben magát, akik elfogták őket.

A falu közelében egy kis fenyves­ erdő volt, tele német katonákkal. Mi szerencsésen beértünk a községbe, amikor megjelentek az orosz bombázókötelékek alacsonyan repülve. Mi, tízen, gránátvetők, a malom udvarába rohantunk és a csepegés alá hasaltunk. Egy téglarakás védett. A második orosz bombázóraj kisebb méretű bombákat dobott. A malmot telitalálat érte, akit nem takart a téglarakás, azt eltalálták és belehalt sérülésébe. Én egy kisebb horzsolást kaptam a karomon. Ekkor neveztek ki a gránátvetők szakaszvezetőjévé.

Szerencsénk volt azzal is, hogy a fenyvesben nem volt elegendő hely, s ott nem tudtunk letelepedni, mert a fenyvest lebombázták, s a német katonák nagy része ott halt meg.

Ettől a perctől kezdve éjjel-nappal meneteltünk hol előre, hol vissza. Éjszaka sokszor menetelés közben is elaludtam.

Az útirány Pozsony volt. Amikor a városon áthaladtunk, utunk egy magaslaton vezetett át. A dombot Göring-ágyúk védték. Az ágyúk között légelhárítók is voltak, melyeknek csöveire fehér karikákat festettek, annyi fehér karikát, ahány ellenséges repülőgépet lelőttek.

Közben légiriadót jeleztek. Egy veremszerű bunkerbe nyomultunk be, ahol egy nyilas civil szónokolt, hogy a németek győzni fognak, mert új, benzin nélküli repülőket találtak fel. Mi csak összenéztünk, hisz sem élelmünk, sem töltényeink nem voltak.

Oroszfalun át léptünk be Auszt­riá­ba. Ahogy beértünk, az első községben egy sor piros színű építményt pillantottunk meg. Ezek az építmények borpincék voltak. A falu mindegyik családjának borpincéje volt. A lakások előtt, az út mellett asztalok voltak, és ezekre rakták ki a tejes­edényeket tejjel. Sok esetben alája cédulát és pénzt tettek. A cédulára ráírták, hogy mit hozzon a tejbegyűjtő.

Az első bevetésünk Ausztriában egy Zimmelburg nevű községben történt, kb. 10 kilométerre Linztől, a demarkációs vonaltól. Mi a falu szélén telepedtünk le, egy várszerű építmény közelében. A vár nyílása mögött helyezkedett el a németek egy része, másik része előttünk volt harci állásban. A lovas felderítők is elindultak az országúton az orosz vonal irányába. Alig mentek száz métert, az oroszok tűz alá vették őket, és vissza kellett vonulniuk.

Minket, gránátvetőket egy csűr mögé helyeztek. Akkoriban a gránátvető játékszernek tűnt az alig ötven centiméter magasságával. Hetven gránát járt hozzá, és mindössze ezer méterre röpítette a gránátot.

Az orosz gyalogság sűrűn egymás mellett közeledett felénk. Ahogy a németek próbáltak harci alakulatban feléjük menni, tüzet zúdítottak rájuk és vissza kellett vonulniuk. Nekünk már nem volt hova mennünk, megadtuk magunkat az oroszoknak. Azok ordibálni kezdtek ránk, hogy Davaj ceas, Davaj tabac, Davaj puski!, majd sorba állítottak, és visszagyalogoltunk Mosonmagyaróvárra. A visszavonulás három napig tartott.

Örömmel jöttünk visszafelé, mert ígérték, hogy kapjuk a papírt (bumácskát), amellyel majd mehetünk haza. Még énekeltünk is, pedig éhesek és fáradtak voltunk. Útközben a hazai dolgokról beszéltünk, hogy milyen körülmények között találjuk az otthoniakat. Arra is gondoltam, hogy Mosonmagyaróvárra érve talán találkozom tanáraimmal.

Útközben az őröket cserélték, mi pedig fáradtságot nem ismerve, örömmel ballagtunk, hisz biztosra vettük, hogy kapjuk az igazolványt és ismét szabadok leszünk. Miközben ilyen derűsen gondolkoztunk, egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy a sáncokból katonák ugranak ki és fegyvert szegezve ránk körülfognak. Mindez két kilométerre történt Mosonmagyaróvártól. A láger, ahová kísértek, az országút mellett volt, négysoros drót vette körül. A kapu előtt minden tárgyunkat elvették, majd bevittek a fertőtlenítőbe, fürdés után elnyűtt orosz katonai ruhákba öltöztettek. A láger zsúfolásig volt. A földön szorosan egymás mellett feküdtünk a barakkokban, olyannyira, hogy a tetvek zavartalanul közlekedhettek rajtunk. A kaja mindennap borsó volt. Reggel, délben, este lóhússal vagy elesett állat húsával körítve.

Felvették minden adatunkat: milyen egységnél szolgáltunk, hol harcoltunk, melyik községből vagyunk, a szülők nevét. Minden héten megvizsgáltak, a tiszteket különválasztották, hónaljvizsgát tartottak, hogy az SS-nél szolgáltunk-e. Külön osztályoztak testsúlyunk szerint: első, második, harmadik osztály. Minden második nap az első és második osztályhoz tartozókat menetoszlopba osztották és Pozsonyba vitték. Ezen az útszakaszon már nagyon sok katona kísért, főleg mesterlövészek, és nagyon sok kutya. Durván bántak velünk, üvöltöttek ránk, mint valami vadállatokra, gyakori volt a puskatussal való ütlegelés is.

Innen, Pozsonyból Máramarosszigetre szállítottak azzal az indokkal, hogy itt van az orosz vezérkar, majd adatainkat átvizsgálják, és azután mehetünk haza.
Máramarosszigeten hatalmas embertömeg volt, élelem nagyon kevés, sokan haltak meg. Itt már mindenkinek 60 kérdésre kellett felelnie írásban. Mindennap egy-egy szerelvény indult, de hogy merre, azt nem tudhattuk még. De azt igen, hogy azokat a katonákat, akik valamely különösebb alakulatnál szolgáltak, büntetőlágerekbe vitték, többnyire Szibériába. Azonkívül szállítottak a dombászi szénbányákba is.

Minket Szumi (Ukrajna) városába vittek. Az utazás egy hétig tartott. Minden megállásnál két deci főzelék volt a napi koszt, és 20 deka kenyér. Vizet keveset kaptunk. Voltak olyanok közöttünk, akik a vizeletüket is megitták. És sokan meghaltak az utazás alatt.

Az őrök mesterlövészek voltak. Egyikük a mozgó vonatból lőtte le a kutyát, amely ötven méter távolságra lehetett kint a mezőn. Ez az őr a felszabadulásunkig a Sumi lágernél teljesített szolgálatot.

A láger, ahová kerültünk, a munkahelyünk, egy ötvenhektárnyi területen fekvő gyár romjai közelében volt. A láger is e gyár területéből lett leszakítva, neve: Javoda Frunza volt. A láger itt négysoros dróttal volt körülvéve. Minden húsz-harminc méterre őrtorony állt. A drótkerítés szélessége négy méter lehetett, közét rendszeresen ásták, gereblyélték, hogy az esetleges nyomok jól látszódjanak. A kert mellett villanyoszlopok voltak beásva, és egész éjszaka világítottak.

Az épület valamikor egy hatalmas csarnok lehetett, úgy húsz méter széles és tíz méter magas. Az első része őszig teljesen nyitva volt, ezért nagyon hideg volt bent, hisz itt május elsején is havas eső hullott.

A csarnokban két sorban háromemeletes priccsek voltak, a két sor között volt a bejáró, mely annyira széles volt, hogy egy autó is elfért volna. Ez a csarnok 3000 embernek adott szállást. A priccsek kemény tetőoszlopokból voltak összerakva, a középső sor oszlopainak mindkét oldalára deszka volt szegezve. Ez a deszka volt a fejpárna is.

Bakancsban, ruhásan aludtunk, feküdtünk a priccsen, a bakancsot nem húztuk le, mert ellopták volna. Az ing valósággal lerothadt rólunk. Az igaz, hogy hetenként fertőtlenítettek, megnyírtak, levágták szőrzeteinket, és egy fára tekert ronggyal bekenték testrészeinket, hiszen tele voltunk háromfajta tetűvel is. Ezeket a műveleteket nők végezték. Fürdés után a fertőtlenített ruhákat visszadobálták úgy, ahogy kapták, vagyis minden alkalommal a máséba öltöztünk. A tetvektől egypár napig mentesítve voltunk, de a poloskáktól nem. Éjszaka a felső priccsről vagy a plafonról, mint valami elszánt ejtőernyősök, dobálták magukat ránk. Főleg a nyakunkat, derekunkat csipkedték, a csípés helyén hólyagok keletkeztek.

A tetvekkel újra hamar felteltünk a civilektől, hiszen ők odahaza háziállatként kezelték tetveiket. Egyéb állatuk nem is volt. Ha valaki közülük disznót tartott véletlenül, az a házában lakott vele, mert különben ellopták volna. Kerthelyiség nemigen volt, mert a szovhozban vagy a kolhozban dolgoztak azok, akik falun laktak, a városiak meg a gyárakban.

Eleinte a láger lakossága magyar és német katonákból állt tiszthelyettesi rangig. A tiszteket – zászlóstól fölfelé – más lágerekbe vitték. Őket állítólag nem dolgoztatták, mert nemzetközi egyezmény tiltotta azt. Minden századnak külön parancsnoka volt, a munkahelyeken a parancsnokokat az altisztekből választották ki.

A fogolyőrök éjjel-nappal fölváltva, a munkahelyen vagy a láger körül elhelyezkedő állványokon teljesítettek szolgálatot. Minden őrtoronyban vas volt felkötve, s ha valamit észleltek, verni kezdték azt. Ők külön kosztot kaptak, és jó ruházatot. Minden második állványon a foglyok közül kiválasztott személyek őrködtek, fegyver nélkül.

A német hadifoglyok egy év múlva érkeztek ide, úgy 1500-an. Az első hetekben erősnek érezték magukat. Jól emlékszem egy olyan esetre, hogy egyszer, amikor az oszlopot vitték munkába, az azt vezető parancsnokuk az őrparancsnok kezéből a géppisztolyt kiütötte, mivel az mellbe verte. Igaz, ezután a német parancsnokot többé nem láttuk. A német katonák aztán hamar összerogytak. Kenyeret 60 dekát kaptak munkaidőben. Ha viszont a normát nem teljesítették, 10 dekától fölfelé adták. Ha a normát túlteljesítették, akkor 80 dekát kaptak.

A menü változó volt. Ősszel uborkalevessel kezdődött, ami úgy nézett ki, mint amikor idehaza az üvegből kifogyott a kovászos uborka, és a magvai csellengtek az üveg vizében, csak azzal a különbséggel, hogy az uborkamagvak közé egy-egy köleskása is betolakodott. A második fogás két deci köleskása vagy paszuly, vagy tatárka, de nagyon jó volt, amikor korpalevest kaptunk, amely olyan vastag volt, hogy a kanál megállott benne. Aztán következett a savanyú paradicsomleves-szezon. Majd a káposzta, a csalán köleskásával vegyítve, aztán a laboda- és a cukorrépaleves.

A német katonafoglyok ősz felé annyira legyengültek, hogy csak gubbasztottak, mint a pulykafiak, amikor a gyöngyüket hányják. Egy év alatt legtöbbjük elhunyt, az életben maradottakat pedig átvitték egy másik lágerbe följavításra. Nagyon rossz körülmények között éltek a civilek is, akik a gyárakban dolgoztak. A ruházatuk is csak annyiban különbözött, hogy a miénken egy karszalag volt, amire rá volt varrva két betű: VP, azaz: vojna pleni. Ez azt jelentette, hogy: hadifogoly.

A menü náluk is hasonló volt, csak valamivel olajosabb. Az első évben egy csőszerelő műhelyben dolgoztam hat mesteremberrel. A műhely közepében volt egy négyszögű pléhkályha, melyen homokot szárítottunk, és ezt a csőbe eresztettük, közben kopolva, hogy tömöttebb legyen. A mester krétával megjegyezte, hogy milyen formában kell azt hajlítani. Ezzel a módszerrel hajlítottuk a csöveket. A cél a romos gyár újjáépítése volt.

Itt mindössze egy évet dolgoztam, mert a mesterek egymást elárulták, más munkacsoportokba kerültem, de szerencsémre az építészettől megmenekültem, az nagyon nehéz volt, és a norma is nagy, a munkabalesetek pedig mindennaposak.

Kisebb csoportokban a kolhozokba is vittek dolgozni, például burgonyát kapálni, de csak azokat, akik a fejlapjuk alapján megbízhatóak voltak. Reggel, amikor ráállítottak egy burgonyatáblára, nem láttuk annak a végét, olyan nagy terület volt. A burgonyasorok szerencsére tiszták voltak, gyommentesek. Kapálás közben kiszedtük az anyapityókákat, és úgy ettük, akár az almát. Ugyanígy, amikor cukorrépát egyeztünk, ott mindig a legnagyobbat gyérítettük, kezünkkel letöröltük a földet a gyökérről és jóízűen fogyasztottuk, mint a banánt.

Bármennyire is hajtottunk, olyan nagy cukorrépa- és burgonyatáblák voltak, hogy a kapálását egész nyáron nem tudtuk befejezni.

A lágerben éjjelente sokan meghaltak. A halottakat a mezőn egy mély gödörbe rakták, meztelenül. Egy napon engem is beállítottak halottvivőnek. Amikor kivittük a halottat egy koporsóaljban és belegurítottuk a gödörbe, az őr még annyit sem engedett, hogy imát mondjak fölötte. Reggelre a gödör üres volt, a farkasok az éjszaka folyamán megették az amúgy is súlytalan bajtársainkat. A fogságban az emberi élet nem ért semmit.

A foglyokat osztályokba sorolták: az 1. és 2. osztályosoknak kötelező volt a munka, a 3. osztályosok ókások voltak, míg a 4. osztályosok disztrófiások, akiket állandó kezelés alatt tartottak. Ennek a csoportnak én lettem a felügyelője. Kötelességem volt ellen­őrizni, hogy a kiosztott ennivalót elfogyasszák a beteg foglyok, hogy lelket öntsek beléjük, próbáljam felvilágosítani, hogy gondoljanak hozzátartozóikra és a velük való találkozásra. Ezt azért kellett tennem, mert a betegek nagy része azt hitte, hogy legyengülve hamarabb hazaengedik. De a hazaszállítás esélye mindig csökkent, ahányszor nem vették be az életfenntartáshoz szükséges létminimum alatti élelmet.

Az osztályozást minden hónapban egy speciális orvosi szakcsoport végezte. A beteg farán meghúzták a bőrt, s ha 40 centiméterre kinyúlott, akkor disztrófiás lett. A bőr nem a húst takarta, hanem közvetlenül a csontot. Mindezt saját magamon is tapasztaltam, mert amikor én is e betegségben szenvedtem, mindössze 29 kilós voltam. Lassan erőre kaptam, de a testemen több nagy kelés jelent meg, és orvosi beavatkozásra szorultam. A keléseket kivágták, és az orvos figyelmeztetett, hogy a testemet telefolyják a sebek, ha vakarom. Kitalálta, hogy kenőccsel bekeni és befáslizza testem nagy részét, megígérte, hogy az orvosi csoportnak azt fogja mondani, szifiliszes vagyok. Ez meg is történt, a komisszió pedig rögtön betett a legelső hazajövő menetoszlopba.

A szumi vasútállomáson vagoníroztak be. Az erdélyieket külön kocsiba, a szerelvény végére kapcsolták, várták a parancsot Moszkvából, hogy mi történik velünk, leraknak Kijevben, vagy behoznak Máramarosszigetre? Ennek a hátrányos megkülönböztetésnek az oka a hazaszállítási költségeken múlott, mert sem a magyar, sem a román kormány nem akarta vállalni azt.

Kijevben majdnem egy napot állt a szerelvényünk. Végül megérkezett a várva várt parancs, elindultunk Erdély felé, és szerencsésen kirakodtunk Máramarosszigeten 1948. május 3-án.

Innen a legelső személyvonattal érkeztem meg szülőfalumba. Hazaérve, amint benyitottam a szobába, anyám dermedten nézett rám, nem akart hinni szemeinek, hisz sem ő, sem mások nem hittek már az én hazajövetelemben.

1948. május 18-án kerültem haza a Szovjetunióból, az „orosz paradicsomból”, azzal a reménnyel, hogy igazi demokratikus otthonra találok, elfelejthetem a „davaj bistró”-t s a többi káromló idegen szót, hogy testileg-lelkileg újjászülethetek. De az egykori orosz civil mesterem szavai igazolódtak be, aki azt mondta, hogy a kommunizmus minket is tönkretesz, s mindezt újra megtapasztaltam akkor, amikor kuláknak bélyegezve, hat évre kiemeltek szülőfalumból és dobrudzsai kényszerlakhelyre deportáltak.

De az már egy másik történet.

A Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete (VPFSZ) által szeptemberben Írd meg te is! címmel meghirdetett pályázat első díjas alkotása.