Vasárnap reggel kicsit zsongott az éter az oda-vissza üzenetektől: esik még? Mikor áll el? Mert a veterán autósok már csak olyanok, hogy a széltől is féltik a nagy odaadással és esetenként nem kevés energiával életben tartott régi vasakat, hát még az esőtől, amely sok kárt tud tenni egy amúgy száraz garázsban tartott járműben.

És bár az előrejelzések sok jót nem ígértek, a veteránosok mégis szép számban összegyűltek Sepsiszentgyörgy főterén: a rendezvény szervezője, Perpits Thomas szerint mintegy százharminc autó, motorkerékpár azonban – időjárási okok miatt, érthetően – alig féltucatnyi. Elhozták a háromszékiek mellett a szomszédos Hargita, Brassó, Bákó megyéből, de még távolabbról, Maros, Szeben megyéből is az öreg járgányokat, akadt itt ritkaság nem egy, 1100-as Dacia például már nem sok fut az ország útjain, 1938-as gyártmányú Plymouth még kevesebb. A szocialisták is megfogyatkoztak rendesen, napi használatban alig pár Daciát látni még, de a kiállításon jelen voltak a Trabantok, a Škodák, a Ladák, a Wartburgok, a tér egyik felét három sorban töltve meg – szemben velük a másik oldalt a nyugati világ gondozott öregkorukat élő álomautói: Mercedesek, BMW-k, Volks­wagenek, Audik, Volvók, MG-k népesítették be.

A felvonultatott járművek átlagéletkorát nehéz lenne kiszámolni, ha fogódzóként azt vesszük, veteránnak a legalább harmincéves életkorú autó számít, úgy a negyven és ötven év közé kerülne a szám, érdekesebb lenne azonban tulajdonosaik átlagéletkorát firtatni: mert ott a nyolcvanon túliaktól a húszas éveibe alig belépett fiatalig minden korosztályból találni, bizonyítván, a veteránozás nem korfüggő: ez egy álom, amelyből soha nem lehet felébredni.