Nemcsak arról tanúskodik ez az ítélet, hogy az ország legmagasabb rangú igazságszolgáltatási testülete is magyarellenes (ez nem meglepő, inkább az elfogulatlanság ritka), hanem arról is, hogy ezt nem vállalja fel nyíltan, hanem úgy tesznek a bírák – akiktől ezekben a tisztségekben nem csupán alapos törvény- és emberismeretet, hanem szélesebb látókört is joggal várunk el –, mintha nem tudnák, kivel állnak szemben, és mindössze egy szokásos politikai adok-kapok vitát kellene lecsillapítaniuk. Mivel senkinek sem kell számot adniuk, hozhattak volna más, Romániában példamutató erejű döntést is, hiszen ennyi idő alatt bőven ráértek volna tájékozódni a felek kilétéről, előéletéről, és így könnyen átláthatták volna a szándékot, mérlegelhették volna az egyik vagy másik oldalról elhangzottak súlyát, és igen, a stílusát is, tekintetbe vehették volna, hogy egy kisebbségről van szó, utánanézhettek volna hasonló európai pereknek és így tovább. Lehet amúgy, hogy mindezt tudták, de még jobban, zsigerből tudták azt, hogy végül kinek a pártjára állnak. A független igazságszolgáltatás dicsőségéről zengedezve.

Az már az egész társadalomnak szégyene, hogy ezek az eleve eldőlt látszatperek ugyanúgy nem érik el a szakma, a független sajtó, a közvélemény érzékenységi küszöbét, ahogy a zászlós, magyar feliratos, közbirtokossági vagy más visszaszolgáltatási meghurcoltatások sem. A hallgatás beleegyezést jelent, egyféle cinkosságot, amit csak a hatalom tudna felszámolni – odafigyeléssel és következetességgel –, ha akarna. De nehéz tél jön, és ilyenkor jól fog egy kis figyelemelterelés, a magyar kártya pedig mindig bevált. Ismét szabad a vásár az uszítóknak: ezért skandálhatnak büntetlenül magyarellenes jelszavakat a focimeccseken, ezért vonulhatnak fel a saját temetőikkel mit sem törődő román szélsőségesek újra meg újra Úzvölgyében, ezért kérheti a székelyföldi – illetve szerintük Kovászna, Hargita és Maros megyei – románok senki által meg nem választott vagy bízott civil fóruma Kalmár Ferenc magyar miniszteri biztos „szigorú megbüntetését” (a brassói születésű politikus ugyanis azt merte mondani, hogy „kollektív jogok nélkül a kisebbségek integrálódása asszimiláció”), és ezek csak az utóbbi napok történései. Sokfelől rugdosnak minket egyszerre, néha csak úgy, szórakozásból, miközben azt kiabálják, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak szempontjából mintaállamban élünk.

Abban hát – csak ez a rossz alkalmazás, az Így ne! kategória. Nem is az egyetlen. Az igazságügynél maradva: az elévülési határidők drasztikus lerövidítése menet közben vethet véget a nyilván szándékosan elhúzott büntetőpereknek. Úgy látszik, Románia tényleg a provokátorok és bűnözők feloldozására gyúr, kicsiben és nagyban. Ez lenne az új országprojekt?