– Rengeteg identitása és szerteágazó tevékenysége mellett mostanában éppen mi az, ami a leginkább foglalkoztatja?
– Mostanában két dolog van előtérben. Az egyik a 2024-es sakk­olimpia szervezési-lebonyolítási munkálatai, már két éven belül vagyunk, sűrűsödnek a dolgok, szinte napi rendszerességgel adódnak ezzel a hatalmas rendezvénnyel kapcsolatos tennivalók. Amúgy leginkább a hasonlóan komplex projekteket szeretem, amelyben van rendezvényszervezés, kommunikáció, sportszakma, sportdiplomácia, kultúra és még sok minden más. Ezek egyenként is nagyon érdekelnek, ám ha minden együtt van, az rendkívüli mértékben motivál és inspirál. A másik „sláger” annak a két nagy színházi produkciónak a megalkotása, amelyeken épp csak túl vagyunk Szente Vajk barátommal, az előadások rendezőjével: a Puskás, a musical, valamint a Kőszívű – a Baradlay-legenda című alkotások. Elkezdtük összerakni a harmadikat is, egy olyan sztorit, amely már régen érdekel, és amelyről úgy gondoltam, jóval többet kell tudnom nekem személyesen is, de általam az emberek többségének is. A Marslakók című színházi előadásról van szó, amely ugyancsak sokrétű projekt, témája a két világháború között, illetve a második után Magyarországot elhagyni kényszerülő tudósnemzedékek. Neumann Jánosnak, Szilárd Leónak, Wigner Jenőnek, Teller Edének, azaz a magyar géniusznak szeretnénk emléket állítani. Egy éven belül szeretnénk ezt is megvalósítani.

– Egymástól jelentős mértékben különböző témákat feldolgozó előadások ezek. Az ön számára mi bennük a közös hívószó?
– Szente Vajkkal annak idején azzal az elhatározással „kapaszkodtunk össze”, hogy olyan új magyar kulturális termékeket hozzunk létre, amelyek a magyarok történeteit mutatják be magyar nyelven, magyar alkotók közreműködésével. Sok ötlet volt a fejünkben, de a lista élén a legmagyarabbnak tartott történet állt: a Puskás-történet. Megítélésünk szerint az ő élete révén lehet leginkább megmutatni Magyarországot. Ezt követte a ’48-as forradalom témája, a Baradlay-legenda, aztán eljutottunk a kortárs témákig. Nekem régi mániám, hogy nem értékeljük kellőképpen, amit a magyarok hozzátettek a világ tudományos fejlődéséhez. A nukleáris energia békés és kevésbé békés felhasználásának története magában hordoz egy sor tudománytörténeti érdekességet, ugyanakkor rengeteg emberi konfliktust: részese lehet-e az ember egy tömegpusztító fegyver létrehozásának annak remé­nyében, hogy az majd megakadályozza a további háborúk kitörését? A Marslakók – Szilárd Leó nevezte így a magyar tudósok csapatát – révén azt is meg szeretnénk mutatni, milyen kétségeket képes vagy nem képes legyőzni egy alkotó elme. Ezt a musical eszközeivel megjelenített nagyon összetett sztorit roppant egyedinek érezzük, olyannyira, hogy meggyőződésünk: mindenki szeretné majd látni.

– Honnan ért ennyi témához? Azt nyilatkozta például, hogy ismeri „a” Puskás-történetet. Mitől épp ez az igazi, hiszen sokan ismernek egy-egy Puskás-történetet?
– Minden nemzetnek meg kell találnia azokat a sűrítetten elmesélhető és megérthető történeteket, amelyek kifejezik karakterét, hagyományait, kulturális gyökereit, viselkedésmintáit, bánatait, örömeit. A Puskás-történet a létező legmagyarabb történet. Nem az az elsődlegesen érdekes benne, hogy hány gólt lőtt, bár természetesen fontos kulissza, lényeges háttér. Az sem elhanyagolható részlet, hogy milyen eredményeket ért el, hány kupát nyert. A lényeg azonban Puskás Ferenc személyiségében és az őt körülvevő történelmi korszak viszonyában, Puskásnak az ehhez való emberi viszonyulásában rejlik. Bizonyos mértékben megalapozottan mondjuk, hogy a magyar történelmi balsors régmúltban gyökerező története. Mégis azt mondom, kevesen voltak, akiket jobban tépett a balsors, mint Puskást és kortársait, mégis e balsors közepette is a világ legjobbjaivá, legszeretettebbévé és a legcsibészebbé tette őket. Puskás személyes története szinte mindent elmesél arról, hogy milyenek vagyunk, miként kell lavíroznunk a bennünket körülvevő nyugati és keleti világ diktálta mindenféle körülmények között. Ebben az örvényben egyfelől hogyan kell megátalkodottan hazafinak lenni, és közben ravaszul csibésznek. Hogy az ő esetében ebben mennyi volt a tudatosság, illetve ösztönösség, vitatható, mégis úgy alakult, hogy volt egy srác, aki a semmiből érkezve majdnem a világ tetejére jutott, aztán az őt körülvevő történelmi, politikai és emberi körülmények már-már a semmibe taszították, de volt ereje újra talpra állni, és eljutni a világ tetejére. Élete végén pedig visszatért a hazájába, hogy itt halhasson meg. Szimbólumokkal tele ez a történet. A produkciónkból ugyanakkor az is kiderül, hogy Puskás sem volt makulátlan ember, hibákkal, gyarlóságokkal, kétségekkel, esetenként rossz döntésekkel. A lényeg azonban az összkép, ahogy a musical egyik szereplője is fogalmaz: ha száz év múlva azt mondják, Puskás, azt válaszolják rá: Magyarország.

– Hogyan vezetett az útja mindezeknek a szimbólumoknak a felfedezéséig, illetve ahhoz a „megvilágosodáshoz”, miszerint ezeket mások számára is egyértelművé kell tenni?
– Nyilván családi, örökletes okai is vannak ennek, de mindig érdeklődő ember voltam, a világ nagyon sok metszete foglalkoztat. El tudok azokban merülni, s talán valamiféle esszenciájukat is leszűrni. Ugyanakkor azzal a képességgel és elkötelezettséggel is rendelkezem, hogy képviseljek másokat. Képes vagyok megragadni egy ügy lényegét, képviselni és átadni mindazoknak, akik valamilyen módon érintettek benne.

– A mozgássérült sportolók világa is ezek közé a metszetek közé tartozik? Hogyan találtak egymásra azzal a világgal?
– A sport mindig jelen volt az életemben, igazából soha nem akartam más lenni, mint válogatott futballista – aminek jelentős tehetségbeli korlátai voltak. A sport ügyének általános képviselete azonban változatlanul és állandóan érdekelt, ma is folyamatosan olvasok róla, nézem, követem, vitázok a sport jelentőségéről és szerepéről. Az akkor épp elnök nélküli Fogyatékosok Országos Diák- és Szabadidősport Szövetsége munkatársai 2013-ban szinte a semmiből találtak meg engem, és felkértek a szervezet vezetésére. Ezt követően elmentem néhány eseményükre, sportrendezvényükre, igyekeztem megismerkedni azzal a világgal, és fél év után úgy döntöttem, hogy nekem itt van dolgom. Tetszett azoknak az embereknek az elkötelezettsége, világuk különleges szépsége, és természetesen az is, hogy bíznak abban, amit én esetleg adni tudok nekik. Megválasztottak elnöknek, két évvel később, 2015-ben pedig már a Magyar Paralimpiai Bizottság vezetésével is megbíztak.

– Azóta bizonyára önnek ezzel a világgal való viszonya is sokat alakult. Mi a titka annak, hogy a fogyatékkal élők elfogadjanak egy ép embert?
– Azoknak az embereknek a döntő többsége, akik ép emberként foglalkoznak a fogyatékosok sportjával, világával, valamilyen formában rendelkezik valamilyen személyes motivációval. Így van ez az én esetemben, aki hosszú ideig kénytelen voltam nézni a magatehetetlenné váló édesanyámat, mielőtt elveszítettem volna őt. Épként fogyatékos emberek között tölteni a mindennapokat, nos, ehhez is kell egyfajta lelkiség. Sokszor láttam e helyzet lelkisége megélésének nehézségét, amikor ép emberek – akár csak egyetlen órára vagy egy napra – kerültek be fogyatékos emberek közösségébe. Egészen odáig, hogy az ember rá merjen nézni a csonkolt kézre, meg merje fogni, ha feléje nyújtják. A hasonló helyzetek szimbolikája valamennyi kisebbség esetére érvényes lehet.

Szabó László
Sokoldalú kreatív és kommunikációs szakember, producer, a Magyar Teátrumi Társaság titkára, a Nemzeti Színház kommunikációs tanácsadója, a Fogyatékosok Országos Diák- és Szabadidősport Szövetségének elnöke, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke, a Magyar Sakkszövetség elnöke. Budapesten született 1970. február 16-án, a Budapesti Műszaki Egyetem Közlekedésmérnöki Karán és az Államigazgatási Főiskolán diplomázott 1997-ben. 1999 és 2002 között az Ifjúsági és Sportminisztérium helyettes államtitkára volt, 2006-ban a Fidesz országgyűlési választási kampányának kommunikációs igazgatóhelyettese. Volt a Magyar Televízió Közalapítvány, majd a Hungária Televízió Közalapítvány kuratóriumi elnökségének tagja is. A Budapesti Kommunikációs Főiskolán és a Budapesti Gazdasági Főiskolán adjunktus, tanár, emellett üzletember. Nős, három gyermek apja.