Október utolsó vasárnapja, a székely autonómia napja minden évben lehetőséget kínál arra, hogy a székely nép kiálljon és a külvilág felé kinyilvánítsa a belső önrendelkezés iránti folytatólagos igényét. Az autonómiatörekvés legfőbb kerékkötője a megkövesedett toposzaihoz ragaszkodó román politikai kultúra, amely elemi fenyegetést igyekszik belelátni a románok és magyarok közötti csoportviszonyokba.
Eme hozzáállás legfőbb ismérve az az igyekezet, hogy a két nemzetközösség együttélésének kérdéseit zéró végösszegű játszmaként tematizálja: ha a székelyek autonómiát kapnak, akkor a románok elveszítik azt, azaz a székelység pozitív diszkriminációja egy autonómiamegállapodás révén elkerülhetetlenül a helyi román lakosság hátrányos megkülönböztetését vonná maga után. Ez a nézet teljesen figyelmen kívül hagyja azt a fontos tényt, hogy a helyi román közösség tagjai maguk is jogalanyai lennének az autonómiastatútumnak, akik részt vehetnének az autonóm intézményrendszer működtetésében. Ugyanakkor viszont megmagyarázza azt, hogy a román politikai elit miért tartja lehetetlen abszurdumnak a romániai magyarság azon követelését, hogy a magyar nyelv hivatalos státuszt kapjon az autonóm Székelyföldön és egyenrangúvá váljon a román nyelvvel.
A kizárólagosság és dominancia rendezőelveivel nem fér össze a nemzeti identitástól független egyenjogúság vagy a regionális hatalommegosztás gondolata. Ezt a szemléletmódot erősítette meg a román parlament Törvényhozási Tanácsának 405/2004. sz. véleményezése, melyet a székely autonómia-statútum első beterjesztését követően fogadtak el, és melynek érdemi, autonómiaellenes érvei azóta sem bővültek, csak – mind a hivatalos, mind a köznapi diskurzusban – ismételődnek.
Az együttműködés gátjai
A másik alappillére a kisebbségi autonómiához való román viszonyulásnak a biztonságpolitikai dimenzió kidomborítása. A biztonsági játszmák a játékelméletben mindig statikusak, versengők és konfrontatívak. A tankönyvi példában itt támadó (ezek volnának a székelyek) és védekező felek (a románság) mérkőznek meg egymással. Előbbi opciói, hogy támadást indít vagy sem, utóbbié, hogy riadót fúj vagy sem. Amennyiben a védekező fél riadót fúj, még mielőtt a támadó cselekmény megtörténne, úgy kedvezőbb helyzetben van, mintha a támadást követően fújna riadót, vagy tévesen riasztana, amikor a támadó szándék nincs is jelen. Mivel e játéknak nincsen valamennyi fél számára azonos előnnyel járó egyensúlyi pontja, így a konfrontáció a racionális, ezért is hívják ezeket nonkooperatív (együttműködésre képtelen) játékoknak.
Ez a biztonságpolitikai keretezés messzemenően nagyobb mozgásteret nyújt a döntéshozóknak, mint a „hétköznapi” politika, hogy ellensúlyozzon egy küszöbön állónak tartott fenyegetést az állam egységére nézve. Amennyiben a területi integritás és az alkotmányos rend forog kockán, az legitimálja az állami hatóságok részéről, hogy a vélt veszélyek megelőzése vagy megszüntetése érdekében rendkívüli döntéseket hozzanak, még akkor is, ha ez az alkotmányosan garantált emberi és kisebbségi jogok megsértésével jár. Ezek az elvont elképzelések a hatóságok mindennapi gyakorlatában is megjelennek, amint azt konkrét bírósági ügyek is bizonyítják többek között a Beke–Szőcs ügyben vagy a székely szabadság napjának sorozatos akadályoztatási kísérleteiben.
A szuverenitás a népé
Hasonló a helyzet a szuverenitás kérdésében is. A Törvényhozási Tanács szerint egy autonómiamegállapodás életbelépése megszüntetné a román állam szuverenitását Székelyföldön.
E gondolat legnagyobb logikai hibája, hogy olyan szuverenitásértelmezésből indul ki, mely kívül esik az alkotmányjog keretrendszerén. Míg Romániának valóban a többi állammal azonos szuverenitása van az államközi kapcsolatokban, addig alkotmányjogi szempontból egy állam nem lehet szuverén a saját állampolgáraival szemben. Ezt hívnánk ugyanis totális diktatúrának. A szuverenitás tehát nem az államé, hanem az alkotmány 2. cikkének értelmében a népé, mely azt választott képviselői útján közvetetten, illetve bizonyos esetekben (pl. népszavazás) közvetlenül gyakorolja.
A népszuverenitás nem szűnne meg az autonóm Székelyföldön sem, mindössze annyi történne, hogy bizonyos kérdésekben jogot alkotni és azt végrehajtani az autonóm Székelyföld esetében nem a bukaresti parlament és a központi kormány joghatósága lenne, hanem a demokratikusan megválasztott, marosvásárhelyi székhelyű székely parlamenté és az annak felelős regionális kormányé.
Nincs rejtegetnivaló
Hogyan lehet ezt a fiktív biztonságpolitikai dilemmát feloldani? A gondolati keretek megváltoztatásával és az érdekérvényesítő munka kitartó következetességével.
A magyar közösségnek ezért nem szabad az autonómiadiskurzus eleve elrendelt, megmásíthatatlan tényeként tekinteni azon román toposzokra, melyeket a magyarsággal szembeni történelmi gyökerű neheztelések szültek. Egyik nép sem építheti jövőjét egy másik nép által vele szemben táplált ellenérzések ingoványára.
Másrészt, a székely autonómiamozgalom varázsereje a békés jellegén túl abban rejlik, hogy nincs rejtegetnivalója. Nehéz feladvány ez a bizalmatlan románok számára, akik szakadár mozgalmak hiányában a fantázia eszköztárával igyekeznek veszélyt kiáltani, majd az ellen fellépve oldani az autonómiatörekvések okozta egzisztenciális szorongásukat. Ennek tudható be, hogy Románia a lehetőségek és kreatív megoldások hazája, ha a magyar nemzetközösséggel szembeni diszkriminációról és hatósági vegzálásról van szó. Ha ortodox álláspontjuk merevségét párbeszéddel enyhítenék, akkor vetélytárs és ellenség helyett a partnert vennék észre az ország lakosságának csaknem hét százalékát kitevő magyar nemzeti közösség tagjaiban.
Új párbeszéd
Az autonómia-párbeszéd megindítására a legideálisabb alkalom a közigazgatási reformfolyamat újbóli megnyitása volna, ami az idő előrehaladtával egyre időszerűbbé válik. A megmerevedett jelenhez képest az is előrelépést jelentene, ha egy közigazgatási átszervezés részeként létrejönne Székelyföld megye (Kovászna, Hargita és Maros megye marosszéki részeiből), még akkor is, ha e megye semmilyen speciális autonóm jogkörökkel nem rendelkezne.
Dialógus helyett azonban a román politikai kultúra gaznövényeket megszégyenítő mélységbe növeszti alanyaiban annak a tévképzetnek a gyökerét, miszerint a területi autonómia jogintézménye aláásná Románia területi integritását. A nemzetközi fórumok (mindenekelőtt az Európa Tanács és az EBESZ) dokumentumai, illetve a témára vonatkozó tudományos szakirodalom ugyanakkor épphogy az ellenkező következtetésre jut. E grémiumokban az autonómiamegállapodások olyan eszközként tárgyaltatnak, melyek: a) szavatolják egy kisebbségi közösségnek a területi állam közéletében való hatékony részvételét; b) segítenek multietnikus társadalmak demokratikus igazgatásában; és c) konszolidálják az államhatárokat azáltal, hogy biztosítják az eltérő csoportidentitású közösségek számára a lehetőséget, hogy ők döntsenek saját sorsuk felől, ne pedig mások róluk, helyettük, az ő megkérdezésük nélkül.
Erő-, és nem veszélyforrás
Amennyiben egyenrangú félként kezelik, a székelység erőforrást fog jelenteni Románia számára, nem pedig veszélyforrást. Ennek hiányában azonban a közösség lehet nehéz kolonc is a románok nyakán, mely lehúz, és folyvást tiltakozik saját sorsa miatt egészen addig, amíg abban érdemi változás nem következik be. A kisebbségi jogok jóhiszemű végrehajtása, benne az autonómiamegállapodásokkal, kooperatív játékosokat feltételeznek, akik felismerik, hogy a kölcsönösen legkedvezőbb kimenetel a felek számára az együttműködés, jóllehet, itt a jutalmat nem a dominancia fogja jelenteni, hanem a társadalmi béke. A kettő kölcsönösen kizárja egymást: vagy az egyikért dolgozik az ember, vagy a másikért.
Dr. Dabis Attila
