Első látásra, ha nem is feltétlenül jogos, de megfontolásra érdemes a kérdés, ám nem kell sokat időzni felette, hogy a válasz egyértelművé váljék: bármennyire is annak tűnne, az őrtüzek lángjai mellett évről évre megfogalmazott követelések távolról sem idejétmúltak, a székelység önrendelkezésért folytatott harca nagyon is indokolt. Jogosságát, időszerűségét pedig nem más adja, mint egyrészt a közösségnek a szülőföldhöz való ragaszkodása és az itthon boldogulás iránti igénye, másrészt a mindenkori román hatalom, hű csatlósaik, valamint a gondosan megvezetett tömegek lassan állandósuló nyílt támadásai a székely-magyar közösség ellen. Harmadikként nyugodtan ideilleszthetjük az önmagát rendszeresen a demokrácia, a nemzeti sokszínűség, multikulturalitás bajnokaként felmutató Európai Uniót, mely e dicső szerepében valahogy a nemzeti kisebbségek ügyét sorozatosan elsinkófálja, szőnyeg alá söpri, sőt, ha a helyzet úgy hozza, egy egészséges virtuális taslit is kioszt a kérdést feszegetőknek – lásd a Minority SafePack vagy a nemzeti régiókról szóló polgári kezdeményezés kapcsán mutatott viszonyulásukat.

Majd minden évben hallhattuk már az őrtüzek októberi fellobbanásakor, hogy Bukarestnek és Brüsszelnek egyaránt üzenetek a lángok, hogy a székely virtus nem tört meg, az autonómia iránti igény él és élni fog, míg a követeléseket – melyek semmivel sem többek, különlegesek, netán ördögtől valók, mint amit Európa több vidékén sikerrel alkalmaztak, nem mellékesen minden érintett nemzetiség hasznára – megnyugtatóan nem sikerül rendezni. Józan ember sem ebben, sem más országban nem gondolhatja komolyan, hogy egy erős történelmi és érzelmi gyökerekkel e térséghez kötődő, belső ellentétei és vitái ellenére is egységes és kitartó közösség fejet hajtva tűrheti, hogy az ország másodrangú polgáraként, nemzetbiztonsági kockázatként, állandó gyanús elemként kezeljék, és ki legyen téve a többség kénye-kedvének, olyannyira, hogy egyes tagjai bármikor szabadon ócsárolhassák, gyalázzák, jogaiban nyíltan korlátozzák különösebb következmények nélkül.

Mert bármennyire fájdalmas is, újból és újból ki kell mondani: ez a valóság. Éppen ezért minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy felhívjuk a figyelmet: a román hatalom által folyamatosan emlegetett „kisebbségi mennyország” – mely állítólag Románia – nettó hazugság, a nemzetiségek helyzete távolról sem rendezett, a jogaink biztosítása is sokszor csak üres szólam, vagy erősen ingatag lábakon áll. Mindezek tudatában talán már nem is kérdéses, hogy az autonómia ügyét érdemes-e napirenden tartani, az őrtüzek köré gyűlni – nem csak most, október utolsó vasárnapján –, minden lehetséges fórumon hallatni hangunkat, egyértelművé téve mindenki számára: megvívjuk harcainkat, nem adjuk fel szülőföldünket, értékeinket, nemzeti hovatartozásunkat. Nem hagyjuk az évszázados lángot, akkor sem, ha sokan ezt várják.