Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Galambfalva községben járunk
Nem véletlenül került a címbe a Kányádi-idézet. Előbb azonban közelítsünk rá a helyre. A két Galambfalva élt a lehetőséggel, és érvényes referendummal 2004-ben levált Bögöz községről. Az új felállásban mondhatni saját fejlődési pályára léphetett, ami meg is látszik mind a két ide tartozó településen.
Nagygalambfalva a községközpont, egyébként régebbi település, innen történt a kirajzás, valamelyest előnyösebb a fekvése is: a Nagy-Küküllő jobb partján, a Székelyudvarhely és Székelykeresztúr között haladó 137-es számú megyei út mentén fekszik. Kisgalambfalva a folyó túlpartján, a megyeiből leágazó, szintén aszfaltburkolattal ellátott községi úton közelíthető meg – ez a távolság mintegy 900 méter –, közvetlenül Nagygalambfalva Betfalva felé eső nyugati kijáratánál kell balra fordulnunk, hogy odaérjünk. A két település közötti réten – szintén „kis folyónk, a Nagy-Küküllő” bal partján, ahogy a község szülötte, Kányádi Sándor költő is írta – található a Vadgalambfalva nevű cigány telep. Előbb a riportsorozatunkban folyamatosan alkalmazott általános „optikával”, friss statisztikai és gazdasági adatok ismeretében közelítünk rá a helyre. Aztán külön-külön igyekszünk szemlézni a települések külső, „belső” és építészeti képét egyaránt.
Ráközelítés
A község népessége – a polgármesteri hivatal közlése alapján 2022 szeptemberében – 1816 fő, amelyből 420 nyugdíjas, 226 iskolás, 67 óvodáskorú gyermek. Az összlakosság mintegy negyede roma, magyar tudatú, a magyart anyanyelvként használó cigány. Mivel jók voltak korábban is a közlekedési viszonyok – a kissé félreeső Kisgalambfalvának szintén van vasúti megállóhelye –, a létezett szocializmus évtizedeiben sokan ingáztak a székelyudvarhelyi és székelykeresztúri ipari létesítményekbe, ennek köszönhetően alakult ki a mai állami nyugdíjjal rendelkező idősebb réteg, amely egyfajta stabilitást jelent.
Mostanában nem annyira erős a székely anyaváros vonzereje, de jelentős azok száma, akik a faiparban, a kereskedelemben, az egészségügyben találtak ott munkát. Ami a most felnövekvő nemzedékre vonatkozik, továbbra is vonzó számukra az ipari jellegű közép- és felsőszintű képzés, többen autószerelést tanultak, tanulnak, de jelentős azok száma is, akik valamilyen kereskedelmi jellegű oktatási formában vagy az informatika területén folytatták tanulmányaikat. Egyetlen általános iskola működik a községben, ahová iskolabusszal szállítják az alsó és a felső tagozatos gyermekeket.
Összesen 513 hektár szántóterület, 1372 hektár legelő és 38 hektár gyümölcsös található a községben. Kisgalambfalva közbirtokosságának 116,53, Nagygalambfalvának 232 hektárnyi közbirtokossági legelője van. A céges formában bejegyzett kisgazdaságok száma 14, illetve 2 közepesnek mondható vállalkozás található itt. Állattartással és növénytermesztéssel egyaránt foglalkoznak, de napjainkban már nem olyan arányban, mint korábban. Itt is jellemző a birtokkoncentrálódás és a szakosodás. Búzát, tritikálét, tavaszi árpát, zabot, kukoricát, burgonyát, zöldségféléket, vetett takarmányt egyaránt termesztenek, de jórészt a belterületeken, illetve a faluhoz közelebb elhelyezkedő parcellákon, ahol villanypásztor segítségével általában távol tarthatók a vadak.
Mind a vállalkozók, mind a háztáji gazdálkodással foglalkozó családok szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést tenyésztenek. A községben bejegyzett 11 – főként kereskedelemben és a szolgáltatásokban tevékenykedő – kisebb vállalkozás 180 alkalmazottat foglalkoztat. Néhányan ma is Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra és Segesvárra ingáznak. Új fejlemény, ami a község vonzerejét és gazdasági erejét bizonyítja, hogy Székelykeresztúrról, Fiatfalváról, Bögözből és Székelyudvarhelyről is foglalkoztatnak ide járó munkavállalókat. Hivatalosan – mivel létezik a bejelentési kötelezettség – 25 személy dolgozik tartósan külföldön, de ez a szám a különböző idénymunkák idején jóval magasabb, van egy cigányokból álló kontingens, ők többnyire szezonálisan Lengyelországban, illetve Nyugat-Európában dolgoznak zöldségfarmokon, illetve szőlészetekben. A munkanélküliség gyakorlatilag ismeretlen a két faluban, viszont a Puszta nevű dűlőben, a mai Vadgalambfalván élő cigányok többnyire szociális juttatásokból élnek.
Igazodás az új időkhöz
Főleg az utóbbi években lezajlott fejlesztések – az utcák aszfaltozása, a járdák, a vízelvezető sáncok kialakítása, az ivóvízellátás modernizálása, a csatornázás, a középületek és intézmények felújítása – máris jól érzékelhető következménye, hogy a lakosság építkezési kedve is megnövekedett. Ez nem annyira az új magánépítkezéseken látszik – 2019-ben 7, 2020-ban három, 2021-ben 7, a 2022-es esztendő első felében pedig három engedélyt bocsátottak ki –, hanem a belső, azaz nem engedélyköteles és az arculati felújítások révén mutatkozik meg.
Majdnem általános a községi víz- és csatornahálózatra a rácsatlakozás – ez ma már jóval több fürdőszobát is feltételez, mint korábban –, igencsak gyakori a modern hőszigetelő anyagok és vakolatok, az új, „termopán” nyílászárók használata, a fémből vagy betonból öntött, illetve drótból font kerítések kialakítása egyaránt.
Mivel mind a két falura a szászos jellegű, kőből és téglából való építkezés volt jellemző korábban – jelentős volt egykor a tanult ácsok és kőművesek aránya a mesteremberek körében –, itt nem terjedtek el a faragott udvarhelyszéki kis- és nagykapuk, mindössze hármat tartanak számon, de azok is viszonylag újak, intézmények és középületek előtt állnak, általában kőkerítések, falazott lábas, téglából rakott, vakolt kapuk állnak a régi porták előtt.
Amikor bejártuk a két település utcáit, jól látszott, hogy van az itt lakó emberekben egyfajta törekvés arra, hogy „igazodjanak” az új időkhöz: helyet követelnek maguknak az erőgépek, a haszon- és a személygépkocsik, illetve itt is elveszítik funkciójukat a hagyományos csűrök, amelyek ugyancsak fontos összetevői voltak a hagyományos településképnek. Városias vagy valamiféle „európai” arculatot kezd felvenni mind a két falu. Mivel az utcák aszfaltozása jórészt a koronavírus-járvány idején vagy annak „szüneteiben” zajlott le, időnként megismételt látogatásaink során, ha két-három hónapot kihagyva tértünk vissza, markánsak voltak az érzékelt változások. Még a levegő, „a hely illata” is megváltozott. Egyre kevésbé volt szembeötlő a falusi jelleg, például az, hogy az emberek itt földközeli életmódot folytatnának, és sok évszázados hagyományokat követve, többnyire állattartással és földműveléssel foglalkoznának. Az utcákon gyakran látni kerékpárosokat és babakocsit tologató kismamákat. Hagyományos lovas szekeret viszont már annál ritkábban.
Nagygalambfalva utcáin
Egyértelmű a református többség. Kányádi György lelkész nyilvántartása alapján ez év kezdetén 423 családban 922 lélek volt a gyülekezetében, amelyből 457 férfi és 465 nő. A tiszteletes úr azt is közölte, hogy 219 család egyvallású, 55 vegyes, 90 özvegy és 58 egyedülálló található a hívei között. Az itt élő cigányok általában a református egyházközséghez tartoznának, de nem élnek vallásos életet. Általában keresztelők és temetések alkalmával igénylik az egyház közreműködését. Az 1999-es napfogyatkozásig – mondja a tiszteletes – az akkori lelkipásztor, Nagy Gábor 50 cigányt keresztelt meg. Ez a gyakorlat aztán kimaradt. Az egyház szerepét azért igénylik csupán halálesetekkor, mert a temetőkert a református gyülekezet tulajdonában van, gondozzák, ők is tartják fenn, magától értetődő, hogy elvárják az igénylők utólagos anyagi hozzájárulását. Próbálkoztak bizonyos újkeresztény szekták is a térítéssel, de kevés sikerrel. A helyiek közül 40 lélek római katolikus, és vegyes házasságokban él itt néhány unitárius betelepedő.
Ma is áll a görögkeleti – egykor görögkatolikus – templom, a székelykeresztúri parókus lelkész által gondozott filia lenne, de nincsenek hívei. Ez azonban nem mindig volt így, hiszen korábban éltek itt román származású jobbágyok és zsellérek. A Kemény- és Eőssi-birtokokat (1598) megszerző Pécsi Simonnak (1656 k. – 1642 k.), majd az utána következő főnemesi Kemény családnak voltak itt letelepített jobbágyai (1649 után). Az 1614-es lustra alkalmával 10 jobbágycsalád közt – a nevek alapján – lehet találni feltételezhetően román származásúakat (Barla, Cirják, Oláh). Mind a nemesi, mind a lőfő családok figyeltek arra, hogy a havasi legelőkre a hegyvidéki állattartás fortélyait ismerő pásztorokat, népes jobbágycsaládokat telepítsenek. És ez az igény részben a faluközösségeken is megmutatkozott. Egyháztörténészek kutatásai szerint – mivel viszály volt az itt megtelepedett románok lelki gondozását illetően – hol görögkatolikus, hol ortodox lelkészeik voltak, mígnem aztán a görögkeletieknél állapodott meg az időközben elsorvadt gyülekezet. A 19. század elején felbukkanó – és részben ma is létező – román eredetre valló családnevek: Puja, Sztojka, Vaszi, Duka, Major, Bokor, Petre, Duba, Trif, Pintó, Beke, Roska. Ilyen vonatkozásban érdemes fellapozni a régi dokumentumokat és a népszámlálási adatokat.
Mi ez alkalommal 1850-től kezdődően tekintjük át a felekezeti adatokat: akkor az 1412 főből 371 volt ortodox, míg 1023 református, és élt itt 14 unitárius; 1900-ra enyhén növekedő a lakosságszám, az 1433 személyből 239 görögkeleti, két fő görög, 20 római katolikus, ugyanakkor 1144 lelkes a református gyülekezet, de összeszámoltak itt ugyanakkor 6 unitáriust és 22 zsidót. Annak ellenére, hogy erős volt a régi román világban a „romanizálás”, 1930-ra a helyi görögkeletiek száma 87-ra csökkent, ugyanakkor 1125 reformátust, három görög-, 53 római katolikust, 6 evangélikust, 21 unitáriust és 13 izraelitát számoltak. Az 1941-es – immár ismét magyar közigazgatás idején szervezett – népszámláláskor az 1483 lakosból 1358 református, ugyanakkor csak két fő ortodox, három fő görög, 68 római katolikus, 7 evangélikus, 23 unitárius, 14 izraelita, 8 egyéb lakik itt, és ekkor összeírnak 8 baptista vallású személyt. A felekezeti megjelölés nem feltételez etnikai hovatartozást: 1930-ban 130 románt számolnak, miközben ebből többen a római katolikus és a református gyülekezetben/filiában szerepelhetnek. Feltételezhető, hogy ekkorra már megtörtént a nyelvcsere, és tulajdonképpen a görögkeleti egyházközségben is a magyar nyelvet használták. A „kicsi magyar időben” teljesen eltűnik a „román elem”, olyannyira, hogy 1956-ban nem találnak itt élő többségit kisebbségi helyzetben; érezhető aztán ismét egy enyhe növekedés (7 fő 1966-ban, 9 fő 1970-ben), majd 1977-ben hirtelen 43-ra ugrik a románság itteni létszáma, hogy aztán 1992-be 11 főre csökkenjen. A 2011-es népszámláláskor a községnek 1237 lakosa volt, ebből három vallotta románnak magát, 9 pedig roma volt.
Szintén Kányádi György tiszteletes mesélte, hogy az utolsó ortodox pópa fia, akit a faluban Bubisnak hívott mindenki, még ott élt a papi lakáson. „Állategészségügyi technikusként dolgozott. Nagyon jó viszonyban voltam vele, egyébként a feleségem keresztapja volt. Ő mondotta volt el nekem, hogy a II. világháborúban az ortodox egyházközség irattárát Piteşti-re menekítették a Sfântu Petru şi Pavel [Szent Péter és Pál] nevű kolostorba. Azt a kolostort bombatalálat érte, és megsemmisültek az iratok. A református egyházközség levéltárában található vonatkozó feljegyzések mind áttéréssel kapcsolatosak. Ma tudomásom szerint két ortodox vallású ember él Nagygalambfalván.”
A koronavírus-járvány kezdetén, aztán 2020 nyarán végig a református templomban régészeti ásatás folyt, ezért a lelkipásztori lakás udvarán felállított nagy sátor alatt tartották az istentiszteleteket. Amikor aztán az idő annyira lehűlt, és a régészeti ásatásnak is vége lett, visszatértek az igehirdetéssel a templomba. Ugyanakkor elkezdték az online istentiszteletek közvetítését, amit 2022. július 24-ig fenntartottak. Ekkor ideiglenesen leálltak, mert azt tapasztalták, hogy elkényelmesednek a hívek, akik megjelenhettek volna a templomban, otthonról követték az interneten az igehirdetést. „Ezeket a közvetítéseket mégis a Nagygalambfalváról elszármazottak értékelték a legtöbbre – árulta el a lelkész –, ez az online istentiszteletek fenntartására küldött adományokból lett világossá számunkra. A tél beálltával ezért az ideiglenesen beszüntetett közvetítéseket újra fogjuk indítani.”
A templom belsejében és udvarán végzett ásatásokat a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régésze, dr. Sófalvi András vezette. Ennek eredményeként nyilvánvalóvá vált, hogy a 11. században már állt a mai templom elődje, illetve az is, hogy a székelyek letelepedése előtt magyar és keresztény lakossága volt Nagygalambfalvának, azaz az akkor még egyetlen Galambfalvának (Villa-Galamb, 1332). 2021 szeptembere és 2022 májusa között a magyar kormány jóvoltából sikerült javítási munkálatot elvégezni a templomon. Kicserélték a toronysisakot, felszerelték az automata elektromos harangozási rendszert, illetve teljesen felújították a templomot körülvevő falakat is. Idén szeptembertől egy újabb javítást kezdeményeztek, melyre 418 000 lejt költenek. Ez a román kultuszminisztériumtól érkező 250 000 lejből, a Hargita Megye Tanácsától kapott 140 000 lejből, illetve 28 000 lej önrészből áll össze, és a templomtorony teljes felújítását, valamint a szentélyrész fölött a tetőcserepek kicserélését teszi lehetővé. A tetőre szánt cserepeket Nagybaconban gyártatták le az 1878-ban készültek mintájára.
Itt érdemes azt is megemlíteni, hogy a múlt század elején beházasodott a faluba két baconi illetőségű személy, két férfi, akik meghonosították itt a cserép- és a téglakészítést. Bálint József cserépgyára jelentősebb volt, 1925-től működött, a másik, a Szigyártó családé szerényebb, abban néhány családtag és pár rokon dolgozott. Tulajdonképpen két kisebb gyár volt akkor Nagygalambfalván – egészen a kollektivizálásig –, amely a helyiek és a környékbeliek igényeit elégítette ki. Az ott előállított termékek mind színben, mind formában kiválóan illeszkedtek a hagyományos épületekhez. Az építkezési szándék és szokás „változatossága”, „igénytelensége” 1950 után kezdett teret hódítani, s az ezredforduló tájától „burjánzott” tovább, amikor elterjedtek a külföldi márkák, és az azokat forgalmazó vállalkozások mindenfelé megnyitották a telephelyeiket.
A helyi önkormányzat fel tudott mutatni néhány szép példát arra vonatkozóan, hogy lehet és érdemes továbbvinni a klasszikus és népi formákat. Ilyen modorban újult meg a központban az esketőterem, maga a hivatal és a helyi iskola épülete is. És van egy magánház is, amelynek önerőből történő szakszerű felújítása jelenleg zajlik.
Kányádi Sándor emlékezete, a most életre kelt „legendárium”, amint a fizikailag értelmezett életmű lezárult, sokat segíthet abban is, hogy valamelyest „áthagyományozódjék” a falukép is, vagy legalább annak egy részlete. Lehet és kell olyan objektumokat létrehozni, amelyek a falu nagy szülöttére és a letűnt időkre emlékeztetnek.
Simó Márton
