Legutóbbi beszédes példája ennek, hogy a szállításügyi minisztérium összesítése szerint tavaly az ország területén közlekedő vonatoknak – józan ésszel bármennyire is lehetetlennek tűnhet – nem kevesebb, mint 6,6 évnek megfelelő késést sikerült felhalmozniuk. A bravúrhoz ráadásul nem csak a közmondásosan siralmas vasúttársaság, a CFR, de a magánkézben lévők is hozzájárultak, nyilván sokkal kisebb mértékben, és nem kizárólag a saját hibájukból. Az önmagában is elképesztő rekord egyik sajátossága ugyanakkor, hogy a 2021-es év még nem is számít a legrosszabbnak, 2018-ban ugyanis a késések összegét kilenc év fölé sikerült fel­tornászni.

Nem szükséges közlekedési szakértőnek lenni ahhoz, hogy kapásból felsoroljunk néhány szembeötlő okot, amiért a román állami vasúttársaságnak ez alkalommal is sikerült alaposan nevetségessé válnia. Elég párszor ellátogatni a vasútállomásokra, esetleg hosszabb-rövidebb utat megtenni valamely járaton, vagy egyszerűen megtekinteni a pályákat, közúti átkelőket, hogy meggyőző képet kapjunk arról, mennyire súlyos a helyzet, és hogy a monumentális késések mondhatni természetes következményei ennek. Egy olyan országban, ahol a vasúti hidak közel egyharmada már közveszélyesnek számít, ahol a vasúti pályák nem kis hányada az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből, a kis magyar világból, illetve a román királyság korából származik, ahol szenzációszámba megy, ha legalább a jelentősebb állomásokat korszerűsítik (azt is csak így-úgy), ahol a kivételt jelenti az új vagy feljavított szerelvény, a tisztaság, a legalább elfogatható szintű szolgáltatás, továbbá megszokottá váltak a mozdonytüzek és hasonlók, nincs mit különösebben csodálkozni azon, hogy a vasúti közlekedés szintje igen mélyre süllyedt.

A felsoroltak nyilván nem a véletlen művei, és mint oly sok esetben, itt is a fejétől büdösödik a hal. Az elmúlt három évtizedben az állami társaság élén megfordulók egyike sem volt képes olyan megoldással előállni, hogy leg­alább tűrhető szintre hozza az állapotokat. Ezzel szemben egy lassan állandósuló, évről évre súlyosabb veszteségspirálba sodorták a társaságot, a személyszállítás mellett a teherforgalmat is lerohasztva, ami önmagában is külön bravúrt jelent. A kormány és a társaság részéről érkező hangzatos ígéretekből, látszólag bősz nekiveselkedésekből nem volt hiány, csak valahogy az eredmények legjobb esetben is halványra sikeredtek, vagy mint oly sok minden ebben az országban, szép álmok, remények maradtak. A társaság pedig évről évre csúcsot dönt alulteljesítésben, egyebek mellett mintapéldáját nyújtva a megbízható állami pénznyelőnek. A baj csupán az, hogy az egyre mélyebb pénzügyi lukat a mi zsebünkből próbálják kitölteni, cserébe zötyöghetünk koszban, porban, csodára várva.