Ami, lehet, nem a legfejlettebb, már ha lehet ilyesmiről beszélni, mert ugyebár pofonok és ízlések, de azért vannak rögzített dolgok, jól körülhatárolt fogalmak, érzékek és arányok, szóval meglátni és megítélni nem nagy ördöngösség. És még valami: ez a rovat a közterületen előforduló látványok által kiváltott véleményszövegeket tartalmaz, magánterületen található jelenségek semmiképp sem férnek bele (bár amit látni egy-egy portán belül...).

A kapu, tehát. A tömbház sarkánál az élő sövény nyiladékán át vezet, nem kimondottan székely kapu, de olyan székelyes, legalábbis zsindellyel fedett dúca és faragott zábéi arra engednek következtetni. Előtte csinos kis palló ível át a vízelvezető árok felett, az egész olyan takaros kinézetű, a betonrengetegből karcsúságával, egyszerűségével üdítően kirívó látvány. Egészen új lehet még, nemrég jártam arra, akkor még nem díszítette környezetét. Lencsevégre is kaptam azonmód, na végre valami szépről is írhatok, gondoltam magamban, és még mosolyogtam is hozzá, mert akár hiszik, akár nem, dicsérni valamit kellemesebb elfoglaltság a tollforgatónak, mint bírálni. De hát a kíváncsiság nagy úr, ráadásul egy újságírónak meghatározó tulajdonsága – hát benéztem a kapu mögé. Bár ne tettem volna.

Amit elsőre meglát a fürkésző tekintet, az a virágok, dísznövények változatos sokasága. Még epertermesztésre alkalmas, kivágott oldalú, narancssárga műanyag cső is elvegyül a zöld és a kelyhüket még el nem hullatott virágok között, arra utalva, hogy aki e tenyérnyi helyet kiszakította magának, nem csak a szépet szereti, de a hasznosat is megpróbálja hozzátársítani. Az ablak elé szerelt szárító, rajta a frissen mosott ruhával, némileg rontja a látványt, de hát ez a tömbházi élet velejárója, a betonfalnak támasztott kerékpár is szükségleti cikk, a sarokba állított grillező azért már kicsit sok. Mert az rendben van, hogy a földszinti lakó magáénak tekinti azt a pár négyzetméternyi közterületet, amely lakását körülveszi, hiszen akkor gondozza és rendben tartja, de az már elég furcsa lehet, amikor nyáridőben kiül flekkenezni az „udvarra”: az illat- és hangélmény nehezen összeegyeztethető a közösségi élet írott és íratlan szabályaival.

Hanem ott a még élénk és a már sárguló zöldek közt valami piros virít, virágnál nagyobb, csúcsos végződésű akármi, na, az meg mi lehet? Az élő sövény túloldalán szintén kapu zárja el a bejárást, ez már nem olyan díszes, mint az utca felőli: vashulladékból összeeszkábált alkalmatosság, lerí róla, csak a célnak kell megfelelnie. Hát igen, a piros süveg alól kerti törpe szemléli a tömbház oldalát, társa is van neki, elvégre egy kerti törpének is kell a társaság. És mellettük persze hogy ott van a lejárt gumiabroncsokból készített kerekes kút, a giccsnek eme non plus ultrája, ami városunkban olyannyira elterjedtté vált, hogy szinte nem látni már tömbházcsoportosulást nélküle.

Ekkor már nem mosolyogtam. A fényképezőgépet olyképpen forgattam a kezemben, mint valami ismeretlen tárgyat, amelyről nem tudni, hogyan működik és mi a rendeltetése, egyáltalán: van-e létjogosultsága. Pedig nem a szerencsétlen eszköz a hibás azért, hogy jókedvem elillant. Hátat fordítottam, pár lépés után még visszanéztem egyszer. Másodszorra már a kapu sem tűnt dísznek, inkább hivalkodó jelképnek.