Évek óta parázs viták tárgya, hogy egyáltalán miért van szükség a különleges nyugdíjakra, ráadásul olyanok esetében, akik a jövedelmük nyomán, az általános állami hozzájárulásos rendszerben így is szép summát kapnának illetményként öreg napjaikra. Az sem számít új dilemmának, hogy számos speciális nyugdíj-kategória esetében ezek haszonélvezői jelentős korkedvezménnyel vonulhatnak nyugállományba, és a „mezei” nyugdíjakhoz képest bizony csillagászati összegeket kapnak havonta. Harmadikként ott lenne még egy szintén nem új probléma, ami épp a különleges juttatásoknál szembeötlő: a nyugdíj összege gyakran jóval magasabb, mint amit a kedvezményezett még aktív korában bérként kapott kézhez. Az elmúlt időszakban elhangzott nyilatkozatok alapján a döntéshozók ezekhez a kényes kérdésekhez nyúlnának hozzá, azt viszont még nem tudni pontosan, hogy kiket is érintenek a változások, egyelőre csak a bírákról és ügyészekről esett konkrétan szó.

Azt is nehéz megítélni, hogy az újabb nekiveselkedésből pontosan mi lesz, annyit érdemes felidéznünk, hogy korábban egyetlen próbálkozás sem végződött érdemleges eredménnyel. Sok derűlátásra nincs okuk tehát, még akkor sem, ha ez alkalommal már az Európai Bizottság is követi, mi történik ezen a fronton. Az viszont mindenképpen figyelmet érdemel, ahogy a speciális nyugdíjak kedvezményezettei reagáltak, már a kósza hírekre is. Mondhatni, pánikszerű nyugdíjba vonulás kezdődött a bírák körében. Ezzel egy időben pedig elkezdődött az áldozati szerepkörben való tetszelgés színjátéka is: nem kevesebbet állítanak, mint hogy a speciális nyugdíjak körüli hercehurca miatt megcsappant a bírák és ügyészek iránti bizalom, és közmegvetés tárgyaivá váltak.

Érdekes, hogy ezek a morális dilemmák csak most törnek felszínre, amikor a zsebükre mehet a játék, akkor válik számukra aggályossá, megalázóvá a közvélekedés. Hosszú éveken keresztül semmilyen fenntartásuk nem volt kedvezményezett jogállásuk miatt, tevékenységük veszélyes mivoltával, a döntéseik hordozta felelősséggel, illetve a feddhetetlenségükhöz felettébb szükséges voltával indokolták igényüket. Az sem zavarta őket különösebben, hogy miközben vérlázítóan magas illetményeiket kézhez kapták, másoknak, akik évtizedeken át becsületesen hozzájárultak a közöshöz, ennek töredékéből kell túlélniük, beletörődve abba, hogy az ő szakmájuk nem eléggé felelősségteljes, veszélyes, megterhelő – lásd például az orvosokat, pedagógusokat –, így csak ennyit érdemelnek. Mert egyszerűen nem eléggé kivételesek, nem elég különlegesek.

Borítókép: Pixabay