Igaz ugyan, hogy ez egy egyszerű meghatározás, amely a versnek a szóbeliséghez való kötöttségét hangsúlyozza (mond), de tartalmazza a kellés imperatívuszát, felállít egy követelményt is a verssel szemben (kell), éspedig azt, hogy mondani kell. Abban pedig megegyezhetünk, hogy ami a mondani kell belső igényéből fakad, az bizonyára hasznos és szép, lévén hogy elemi emberi szükségleteknek tesz eleget. Amit tehát mondani kell, azzal kapcsolatban egyszerre merül fel egy racionalizálható, szükségletekkel és érdekekkel kapcsolatos igény és egy érdek nélküli, azon túli elvárás.

De a mondani kell igényének megfogalmazása a verssel kapcsolatban nyilván kiszélesíthető és kiszélesítendő: értelmezésem szerint magára a mondanivalóra, az üzenetre is vonatkozik. Arra, hogy mit üzen a vers által a költő a mindenkori olvasónak. Sőt, Vörösmartyt parafrazálva: megy-e versek által a világ előbbre? Ha volt egykor érvényes, sokak által meghallott és felfogott üzenete valamely költőnek, elmondhatja-e ugyanezt róla egy következő generáció és korszak olvasója? Milyen hatásfokú a versbe kódolt üzenet? Talál-e befogadót, toboroz-e híveket magának a költői üzenet, s az egykor létrehozott vers miként találja meg helyét a folyamatos szövegtermelésben? Korszerűnek vagy időszerűnek kell-e lennie a költőnek, illetve versének?

Sorjáztathatók, íme, a kérdések, sőt, azt gondolom, a legalkalmasabb társ környezeté­ben tesszük ezt, hiszen akinek új könyvét* most mutathatjuk be, annak szavára, tiszta és nemes eszméire, komoly logikai és nyelvi játékaira huzamos időn keresztül érdemes volt figyelnünk, s ha most visszatér régi olvasóit megörvendeztetni s újakat meghódítani, akkor kövessük kellő figyelemmel, sőt, kérjük meg, mint ,,ordas eszmék" ideje közeledtén a német Thomas Mannt a mi Attilánk, hogy: ,,ülj le közénk, és mesélj (…), hisz egymás nélkül sötétben vagyunk."

S hogy miről beszélhetne a költő? Arról, hogy — újból József Attilát idézve — ,,mi a szép, mi a baj". Markó Bélának a szép és a baj iránti érzéke egyaránt fejlett, s talán ebből következően választotta a költői pályát, amelynek kezdetei legalább negyven évre nyúlnak vissza, s azt lehet mondani, hogy éppen akkor ragaszkodott leginkább a széphez és a baj kimondásához, amikor állandó fenyegetésnek és veszélyeztetésnek volt kitéve a szép, a baj pedig már-már mérhetetlen volt köröttünk és bennünk. Ezt a fajta esztétikai és etikai választást éppen a szonett műforma művelésével nyilvánította ki, amelynek ugyanakkor teherbírását is próbára tette. Alkalmassá tette ugyanis a baj kimondására, akárcsak klasszikus költőelődje, József Attila a Hazám című szonettciklusban. Markó viszont nem külső, hanem a belső valóságot felmutatva fogalmazta üzeneteit a bajról.

Meggyőző példája lehet a mondottaknak az Akár a mamutot című verse. Ebben egy távoli jövő perspektívájából néz vissza saját jelenére a vers beszélője (,,egyszer majd minket is rekonstruálnak"), és mondja ki, hogy végül is a versnél hitelesebben vall életünkről egy sikoly: ,,tán többet érne, ha utánunk más nem maradna, csak sikoltozásunk". Igen ám, de ezt a felismerést éppen versben, éspedig a formai tökélyt megvalósító szonettben teszi Markó Béla. Mintha azt sugallaná ezáltal, hogy a szép és a baj elválaszthatatlan egymástól…

Mert az, ami a költői gondolatmenet szerint hitelesen vallana a jövő számára életünkről, az a sikoltozásunk lenne, viszont a ,,gyötrő láz" vagy a ,,szenvedő szenvedély" hangja nem marad fenn. Üzenetet rólunk a jövendőnek a könyvtárak mélyén rejtező ,,tépett könyvek" őriznek, azokban találhatnak majd élet- és nyelvemlékeket a gyakorlati élettől kissé elszakadt ,,szorgos filoszok", a jövő korok betű- és könyvimádó kevesei, akik véletlenül megtalált írott szavakból építhetnek fel majd valamiféle vázat arról, hogy hogyan éltünk, mit éreztünk és gondoltunk mi valamikor a huszadik század végén. Ez a rekonstrukció azonban az eleven életet nem helyettesítheti, ahogy a költő mondja szentenciózusan: ,,a szabály szerint rendezett sorokba nem férhet életünk".

A költő által megfogalmazott végső kö­vetkeztetés, miszerint ,,hiába szól a vers", mégsem az elhallgatás aktusát készíti elő, hanem éppen a művészi teremtését: létre kell hívni a verset, formát kell adni a gondolatnak, hogy mondható legyen, amit mondani kell. Ami ugyanis formára lel, csak az találja meg, csak az tölti be szerepét a létben. Márpedig a versnek szerepe van életünkben, hiszen mondani akarjuk, amit mondani kell. Már csak ezért is illő üdvözölnünk azt, aki a teremtésnek ezt a módját választja. Üdvözlet hát a költőnek!