A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös hajnali harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók.
A kényes virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres – mert irigy volt ez a kerti rózsa, irigyelte a viola édes illatát, azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.
A virágok tündére jószívű volt, mint az egy tündérhez illik, megszidta hát az irigy rózsát és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát.
A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani, a liliom élesebb kardokat kért, az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.
A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt, rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat, s lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé, az erdőbe.
Így történt, hogy meglátta az út szélén, a porban virító pitypangot. Megállt
előtte:
– Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, panaszod?
A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs semmi kérése, sem panasza.
– Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?
Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, fölsóhajtott.
Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult:
– Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
– Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni – mondta a pitypang. – Messze földről kerültem ide, ebbe az országba, meggyökereztem itt, tudom, hogy soha többé nem láthatom a hazámat, s ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyermekeim elmehetnének... de hát azoknak sincs szárnyuk!
Gondolkozott egy kicsit a tündér, s mert csodatévő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái – a termésbóbiták – ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, röpíti őket hegyen-völgyön át, messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a rég elhagyott hazába is.
Tompa Mihály nyomán írta Bartócz Ilona
