Egyrészt a lázas készülődés közepette ismételten szembesülni kellett az itthoni állapotok szánalmas voltával, az országot továbbra is uraló korrupcióval, a szervezett bűnözés és a hatóságok szinte zavartalan összefonódásával és nem utolsósorban az oly ismerős „jól van az úgy” mentalitással. Másrészt újból meg kellett tapasztalnunk, hányadán is áll velünk Nyugat-Európa (legalábbis egy része), mennyire nem változott a távolról sem hízelgő vélemény, melyet az EU-hoz való csatlakozásunkkor sem igazán rejtettek véka alá.

Nekünk, Románia földrajzi középpontjában élőknek nem számít feltétlenül meglepetésnek mindaz, ami a felszínre került az elmúlt másfél hétben például a konstancai kikötőben uralkodó állapotokról, de az ukrán és moldáv határon gyaníthatóan hatósági hozzájárulással is zajló nagystílű csempészet sem számít nóvumnak. Elkeserítő viszont, hogy olyan jelenségekről beszélünk, melyek súlyossága alig enyhült az elmúlt években, ami egyben azt is jelenti, hogy azok, akiknek feladata lett volna tenni ellene, tessék-lássék módon végezték a feladatukat, vagy éppen csak a látszatra vigyáztak, miközben rejtve a „rendszer” fogaskerekeivé váltak maguk is. De ott lenne még a tipikus hazai hozzáállás is: tudnak a bajokról, de valahogy senkinek nem akaródzik fellépni, megoldani azokat, ráadásul gyakran egyszerűen a nemtörődömség, alkalmatlanság miatt. Mindezek tudatában az itt élőkben is feltevődhet a kérdés: van-e tényleg helyünk a schengeni övezetben? A válaszunk mégiscsak igen, mert ez minden szempontból érdekünk, és a remény jegyében is, hogy talán a felvétel után valamivel jobban a körmünkre néznek, és mégis elindul valami a változás irányában.

Ami Európa – ahogy mondani szokás – „jobbik felének” viszonyulását illeti, nos, a hollandok eddig sem repestek az örömtől schengeni csatlakozásunk felvetésekor, a svédek sem öleltek keblükre, az osztrákok pedig hűvös közömbösséggel megoldották a kérdést. Nyugodtan élhetünk a gyanúval ugyanakkor, hogy más országokban sem fogadják feltétlenül kitörő örömmel a számunkra esetleg pozitív decemberi döntést, de hajlandóak a konjunktúrának, magasabb érdeknek (?) engedelmeskedni. A megítélésünkön túl azonban – amiről azért eddig is erős sejtéseink lehettek – meglehetősen gusztustalan az ellenzők egyik-másik érve. A legmeredekebb talán mind közül, hogy a migráció kapcsán megbukott közös uniós határvédelemért is Romániára próbálják kenni a felelősséget. Kérdeznénk tisztelettel: például az amúgy schengeni övezethez tartozó Görögország, Olaszország és egyáltalán az egész EU ártatlan áldozatok lennének ebben az egész történetben, és csak a románok, horvátok, bolgárok lennének a gonoszok?

Nem tudni még, mit hoz az elkövetkező bő két hét, megpuhulnak-e a bírálók, vagy esetleg többen lesznek, az viszont már most egyértelmű, hogy sokaknak nem lesznek álmatlan éjszakáik, ha netán elutasítással végződik ez a kaland. Úgy gondolhatják, ha Románia és Bulgária tudott várni tizenöt évet, néhány további esztendő már meg se kottyan...