László Zsuzsa
Sok évvel ezelőtt a marosvásárhelyi színházzal két hetet Svédországban töltöttem. Felejthetetlen élményeket nyújtott minden egyes perc, az előadások fogadtatásától a vendégszereteten át a nagy beszélgetésekig. Az új emberekkel való ismerkedés és a régi barátokkal vagy távolabbi ismerősökkel való találkozás. Mert bár örömteliek voltak ezek a találkozások, ugyanakkor szívszorítóak is. Újra szembesültünk azzal, hogy milyen sokan választották az idegenben történő, legtöbbször könnyűnek egyáltalán nem nevezhető újrakezdést.
Kivétel nélkül minden városban találkoztunk ismerős arcokkal is. Az előadás teljes szereposztása – akik azért ugye, nem ugyanazon helyről verbuválódtunk Marosvásárhelyre – talált valamikori barátot, ismerőst a vendéglátóink, a közönség sorai között… Egy alkalommal egy igen kedves osztálytársnőm, akiről nem tudhattam, hogy aznap este ott van, előadás után beküldött nekem egy kis cetlit. Az állt rajta, hogy vár, de nem írta alá. Nem is kellett. Tudta, hogy megismerem a betűit, hiszen évekig írogattunk egymásnak ilyen kis cetlikre a padok alatt. Úgy kacagtunk egymásra, mint amikor együtt sikerült meglógni a suliból egy mozi erejéig. (Isten őrizz, hogy a fiataljainknak ötleteket adjak!)
De a legszebb élményem mégiscsak Stockholmhoz kötődik. És most nem a város nyújtotta nagyszerű benyomások jutottak eszembe, hanem egy nagy kerek tükör. Szintén valamikori iskolatárs keres meg előadás után. Meghív magukhoz, szeretné, hogy megismerjem a gyerekeit. Négy gyermek büszke édesanyja, kivételesen szép estét töltök náluk. Hajnalig beszélgetünk, majd hazavisznek a szálláshelyre. Mielőtt eljövök tőlük, megcsodálok a falon egy szép, kerek fakeretes, elég nagy tükröt. Elbúcsúzunk, nem tudjuk, hogy mikor látjuk egymást újra. Másnap előadás után az egyik vásárhelyi kollégám régi barátai hívnak magukhoz. Ők a fővárostól húsz kilométerre laknak egy erdő közepén, nem messze tőlük egy kis tó. Mondják, hogy néha szarvassal néznek szembe a teraszon. Ez másfajta remek találkozás, élmény. Éjszakára ott maradunk, reggel időben visszavisznek, mi aznap indulunk tovább.
A szálláshelyen vár engem egy nagy, gondosan kartonpapírba tekert csomag. Rajta gyerekrajzok, és egy rövid mondat: Jó utat! A fakeretes tükröt, most sem tudom, hogyan sikerült felpasszírozni a turnébuszra, de a mai napig megvan.
Igazából a novemberi mindennapos letargiámat próbáltam leküzdeni azzal, hogy létezik, ahol már délután háromkor sötét van. Például Svédország. Aztán eszembe jutottak ezek az emlékek, főként a nagy papundekli csomag a gyerekrajzokkal, és észre sem vettem, hogy közben besötétedett.
