Ám ezzel az előremutató, intellektuális szándékkal ellentétben igencsak lehangoló, ami eközben román–magyar vonatkozásban történik. A harsány, közéletünket mégis erőteljesen uraló nacionalista fejlemények igencsak elgondolkodtatóak, s bizony, társadalmi, politikai környezetünkben e silány témák szinte mindennaposak. Orbán Viktor sálján rágódik a romániai politikusok és elemzők tekintélyes része, Kézdivásárhelyen a Calea Neamului nacionalista szervezet december elsejére tervezett felvonulása kelt aggodalmat, miközben egy másik, magyarellenes megnyilvánulásaikról ismert civil fórum Sepsiszentgyörgyön Eminescu-szobrot követel. Érveknek, párbeszédnek híre-hamva, annál nagyobb viszont a hangerő, a bármi áron történő figyelemfelkeltés, miközben forog a régi, kopott lemez: a székelyföldi románságot megalázzák, elnyomják az itt élő magyarok.

E tézis nyilvánvalóan hamis és igaztalan. Elmondták elemzők, politikusok milliószor már, s halkan elmondják maguk az itt élő román ajkúak közül is. Vagy éppen az ide látogató, gondolkodni is akaró emberek. Ám az ő hangjuk nem oly erős, mint a folyamatosan zűrzavart keltőké. Csendes magányukban talán már maguk a meggyőződéses nacionalisták is unhatják saját képtelen állításaikat – ezek egyike épp a napokban hangzott el, miszerint Kézdivásárhely lenne az irredentizmus egyik fő központja –, ám ők nem adják fel, folyamatosan izgatják, mondhatni zaklatják a hétköznapokba, gazdasági és társadalmi gondokba belesüppedt honfitársaikat.

Mikor lesz már vége? Meddig tart még a képtelen és igaztalan vádaskodás, meddig tart az izgatás a magyar közösség ellen? Mikor száműzik a gyűlölködést a stadionokból, a december elsejei közterekről és a virtuális közösségi terekből? Lehet, soha, ez a pesszimistább forgatókönyv; a kissé bizakodóbb változat pedig talán az, hogy mindennek akkor lesz vége, amikor a romániai társadalom nagy többsége megelégeli a gyűlölködő, nacionalista szólamokat – és e tekintetben jó példát kell mutatniuk a politikusoknak is! –, belátva, hogy közös gondjainkat közös erőfeszítéssel, párbeszéddel talán még meg lehet oldani, ám gyűlölködéssel soha. Ordibálva sem ünnepélyességet, sem békességet nem lehet teremteni.

Ezért fontos a mai tanácskozás szervezőinek, résztvevőinek következetessége, konok kitartása. Ők is éltetik ugyanis azt a nézetet, azt a tudatot, hogy politikai, kulturális és társadalmi eszközökkel igenis meg lehet találni a közös hangot, a közös érdeket. Hiszen mint maguk az EMNT szervezői is vallják: úgy érzik, a román–magyar politikai-közéleti párbeszéd továbbra is kiemelten szükséges, az elmúlt harminc évben ugyanis elhalványultak az ilyen irányú kísérletek, ám változatlanul fontos, hogy „beszélhessünk közös dolgainkról”. És e tekintetben a sok beszéd nem a szegénység, hanem a kiegyezés, a megbékélés, a civilizált együttélés iránti határozott igény kifejezője.

Borítókép: Bartos Lóránt