A tegnap még azért dühöngtünk, hogy a felnevelt tehetséges gyerekeinket elkapkodják a környező nagy városok — Marosvásárhely, Brassó... —, az egyetemi központok egyesületei, klubjai, hogy mi csak vetünk, soha nem aratunk, mi kínlódunk a nevelés nehézségeivel, mások leszedik munkánk gyümölcsét. Hogy csak néhány nevet említsek: Radó Ilona, Ugron Jozefina, Simon Margit, Hajdu János, Selymes Miklós, Selymes I. Tibor, Biszok András, Selymes II. Tibor... Na de említhetjük nyugodtan azokat a tehetségeket is, akik itt láttak napvilágot, de az élet vihara elsodorta őket, máshol bontakoztathatták ki és érvényesíthették tehetségüket, mint Bodosi Mihály, Kicsid Gábor, Derzsi Ede, Nagy Irén... Hosszabb a névsor, de miért nyújtsuk, ennyiből is érteni a lényeget..

Rövid pár év alatt megfordult a sportvilág. Ma már az újgazdagok új irányt szabtak a sportban, a gyors eredményesség — hadd nevezzem így — irányát. Ebben az új trendben nem figyelnek oda, hogy kik jönnek az ifik soraiból, hanem hogy honnan, és milyen kész játékosokat, sportolókat tudnak hozni egy bajnoki aranyérem reményében. Nem számít, hogy a felsőbb osztály kapujához érkezett tehetségeseink ott ücsörögnek egész idényen át a kispadon, s reménykedve várnak 2—3 percnyi játékra. Lásd kosarasainkat, kézilabdázóinkat... De ugyanez a trend az atlétikában, a birkózásban, a teremlabdarúgásban is... E pillanatban kivételt csak az asztalitenisz, a cselgáncs, a karate, a torna képez. Hogy meddig, azt most nem tudni.

Nem vitás, kétélű fegyvert fogunk kezünkben: a gyors eredményesség és tehetségeink elsorvasztásának fegyverét! Nem csak mi, mások is, ez az országos, sőt, európai trend. Nehéz pénzeket költünk a játékos-, a sportolóbehozatalra, s aprópénzzel, éhbérrel, sportbázishálózat nélkül, erőszakoltan működtetjük utánpótlást nevelő egységeinket! Aztán csodálkozunk, hogy a sportvilág nagy versenyein siralmasan szerepelünk.

Mikor jövünk már rá, hogy magunk alatt vágjuk a fát, hogy saját gyerekeink, egyre apadó népünk ellen cselekszünk? Mikor?