Az első és legfontosabb tanulság kétségkívül az, hogy a párbeszédnek, közös dolgaink civilizált körülmények közötti megtárgyalásának nincs alternatívája, a dialógus és az együttes megoldáskeresés a járható út, ha a közeljövőben vagy bármikor is egészséges román–magyar együttélést szeretnénk. Némileg keserű szájízzel ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy ezt jelenleg jóval több elem nehezíti, akadályozza, mint ahány segíti, ugyanakkor ezek java része nem feltétlenül elháríthatatlan. Legyőzésükhöz viszont komoly erőfeszítések, konok kitartás, a kudarcok dacára is folytonos próbálkozás szükséges. A konferencián elhangzottak ugyanis egyértelműen rámutattak: szerteágazó a problémahalmaz, ami a román–magyar párbeszédet jelenleg szinte nem létezővé tette, és igen hosszú még az út, mely végén pontosan a dialógus révén a „fenntartható megbékélésig” kellene eljutni a román–magyar viszonyrendszerben.

Az említett problémahalmazból kettő – melyek több rendben is szóba kerültek pénteken is – messze kimagaslik: a román fél meghatározó hányada részéről tapasztalt egyértelmű távolságtartás, elzárkózás, valamint a magas szintű, állami fórumokkal való párbeszéd (pontosabban még az esélyének is) gyakran teljes hiánya. Hozzátennénk harmadikként, hogy az úgymond elfordulás sajnos nem csak a román felet jellemzi, a pénteki tanácsko­záson még véletlenül sem lehetett az RMDSZ-hez „köthető” résztvevőt (nemhogy meghívottat) találni a teremben, és még egy, a konferencia résztvevőinek címzett üzenetre sem tellett tőlük.

Adja magát a kérdés: ilyen erős ellenszélben milyen esélye van bármilyen tárgyalásnak, egyeztetésnek, a közös dolgok tisztázásának, egy normális közös jövő tervezésének, van-e kitörési pont, lehetőség ebből a patthelyzetből, ördögi körből? A válasz pedig egyszerű, esély mindig van, de talán át kellene értékelni a követendő utat, és mindenekelőtt saját házunk táján feléleszteni a közeledést, párbeszédet. Míg hosszú ideje vérző, egymáson ejtett sebeinket saját közösségünkön belül nem gyógyítjuk be, nehéz lesz egységesen és érdemben továbblépni. Az egység pedig elengedhetetlen, hogy a román többség ne tekintsen ránk jelentéktelenként, akikkel nem érdemes szóba állni. És ne legyünk arra kényszerülve, hogy szinte csak belső köreinkben, burkainkban, mondhatni egyedül beszélünk a románsággal nagyon is közös dolgainkról. Ne legyenek ugyanakkor illúzióink, a román fél részéről jellemző közömbösség így is kemény dió, feltörése pedig nem lesz sétagalopp, de nem lehetetlen, a járható út pedig csakis a kölcsönös tiszteleten, egymás elfogadásán alapuló dialógus, melyhez minden körülmények között ragaszkodnunk kell.